Bebe

Már szinte hallom a kérdést az alábbi agymenések után: újabb babaképek?

Néhány kép, az örök mozgásban levőről:)

A konyha mindig érdekes terület

alszik

anya ágyában

én már ülni is tudok

elbújt

kukucs!

Születésnap – Túró Rudi torta – a piros pöttyös az igazi

A múlt héten megfáztam, és a hét elején itthon maradtam két napot, még nem volt olyan sok munka odabent. Úgy éreztem, hogy sikerült is kilábalnom belőle, aztán a hétvégén mégis köhögni kezdtem. Bevetettem a csodateámat, (hársfa, zsálya, bodza, citromfű, bazsalikom, kakukkfű keverék), és ismét jobban lettem, így mentem továbbra is dolgozni, de bent is hársfateát főztem magamnak. Erre csütörtökön belázasodtam, illetve csak hőemelkedésem volt, rázott a hideg, pedig lassan 15 éve, hogy ilyen nem fordult elő. (gyanítom, ezt is a Bach cseppeknek köszönhetem, mert „nem engedhetem meg magamnak, hogy beteg legyek”. Így pénteken itthon maradtam, de megfogadtam, hogy ahogy azt érzem, hogy fáradt vagyok, máris eldobok mindent a kezemből, és megyek pihenni. Ez pénteken még ment is, a délelőttöm kóválygással, és lefekvéssel telt. Aztán délutánra összeszedtem magam, és elindultam ajándékot vadászni az ikreknek, hisz most van a 20. születésnapjuk. Emellett Csuri barátjának is most van, így hármas születésnap ünneplés lesz holnap.

Na, de nálunk azért általában nincs születésnap torta nélkül, és ritkán van olyan, hogy egy torta közös legyen. Így az ikreknek is külön-külön torta jár, ha nálunk ünnepelünk, és én készítem a tortákat. A harmadik torta a Picuré. Ezért sűrű napnak néztem elébe, és az is lett. Reggel összekevertem a dagasztás nélküli kenyér tésztáját, eltettem aludni, hogy majd foglalkozom vele, ha arra kerül a sor. Ezt a receptet sok helyen megtaláltam, Limaránál, MohaKonyha blogján, talán még Kiskuktánál, és TücsökBogár honlapján is – és talán máshol is, mert órákat tudok bolyongani, olvasgatni ezek, és ezekhez hasonló blogokon. (Úgy elveszek menetközben, hogy azt is elfelejtem, mit is keresek éppen.) Az ideje késő délután, hat óra tájt jött el.

A tésztája nokedlitészta sűrűségű, sokat nem lehetett vele kezdeni, mint sok-sok liszttel alatta, és rajta, megformázni, lábasba tenni, majd be a sütőbe. Több mint egy órát sült, valami nem stimmelt a sütővel, mert még így is világos, és a héja sem lett sokkal vastagabb, mint amikor kb. 50 percig sütök egy kenyeret. Egy kicsit másképp működött nálam, mint ahogy a recept írta, mert aszerint elégnek kellett volna lennie másfél bögre víznek, de nekem szinte kétbögrényi kellett, hogy egy sűrűbb nokedli tésztát kapjak.

Elkészítettem az ebédet. Mosogatás, pakolás, majd sor került a mákvirág kalácsra, ezt Picurnak, mert a tortára azt mondta, neki ne süssünk.
Jó, akkor legyen más, de ha nem is eszik belőle, mert éppen nem édes szájú, vagy furcsa neki, hogy ilyet kap, akkor is kap:))) (még díszítve lesz, de nem mertem előre, ma még „becsomagoltam”, nehogy esetleg kiszáradjon.

Ezt a receptet is több helyen láttam már előtte, de most Tücsökbogár honlapján találtam rá, itt.

Eredetileg az ikreknek nem akartam sütni, csak készíteni a tortát, de aztán rájöttem, hogy a daráltkekszből és a krémből nem lesz magas torta, ezért úgy döntöttem, hogy a torta lapjának készítek egy háromtojásos piskótát. Kicsit fáztam tőle, mert évek óta nem készült tisztességes piskóta a sütőben, de Limaránál találtam egy receptet, amihez nem kell külön felverni a fehérjét, és úgy gondoltam, egy életem, egy halálom, ezt kipróbálom. És jól tettem. Arra kellett rádöbbennem, hogy talán nem is bennem, nem a tojásban, és nem a sütőben van a hiba, hanem a sütőporban. Tudniillik ez a tortalap sütőpor nélkül, és az egész tojások összekeverésével készül – és lőn csoda! A piskótának piskóta kinézete, és magassága lett:))

Limara tapasztalata, hogy a sütőporral készítve szivacsos lesz a tészta, és ellapul. Anélkül viszont nem. És tényleg nem!

A torta krémjének ötlete viszont MohaKonyha blogjáról származik, mert bár láttam ezt is több helyen, itt találtam rá újra. Ez pedig nem más, mint a Túró Rudi torta.

Előtte mondták a kölkök, hogy legyen sárgabarackos, meg málnás, meg mindenfélét mondtak, csak nem egyformát, és ekkor még arra készültem, hogy egy nagyobb tortából készítek két kisebbet, aztán rájöttem, hogy ez így nem megy. Legyen inkább külön-külön készítve, ha már sütni nem kell, csak keverni, kavarni.

Szóval legyen magassága is, mert az eredeti torta nem a legmagasabb, ráadásul nem igazán születésnapi, tehát nekem még valami díszítést is ki kell találnom.
Sütöttem két háromtojásos lapot, a mákvirág kalács után. Aztán nekiálltam a krém elkészítésének. Mindenből dupla adagot hozattam a közértből, így aztán kb. egy kiló túró, 8 dl. tej, és hasonló mennyiségek érkeztek haza, míg a pénzem viszont ott maradt.

A recept szerint, ha a túrót összekeverem a tejföllel, tejszínnel, zselatinnal, utána mélyhűtőbe kell tenni, dermedni. Ezt követi egy vékonyabb csokoládéréteg, majd vissza mélyhűtőbe, majd egy másik adag túró következik, ismét mélyhűtő, és végül a legtetejére ismét csokoládé.

Szerencsére ez nem így volt, mert még talán mindig azt várnám, hogy dermedjenek a rétegek egymás után, külön-külön készítve a tortákat a formában, hogy legyen, ami megtartja. Amikor összekevertem a hozzávalókat, azonnal olyan sűrűséget kapott, hogy nem is kellett mélyhűtőbe tenni, máris mehetett rá a csokoládé. Feltételezhetően a tejszín miatt, ami a krémmel együtt verve, keverve kapott keménységet. A csokoládé után rögtön keverhettem is a második réteget, majd olvaszthattam ismét a csokoládét. Ezután már csak a díszítés volt hátra. Végül saját krémmel, vagyis a kevert túróval díszítettem, hogy születésnapi jelleget kapjon, piros cukorral díszítettem, mert sehonnan sem tudtam vadászni marcipán masszát, fondant ilyen keveset nem tudtam volna készíteni, és igazi túró rudikat tettem rá, ami a képen nem nagyon látszik – csoki a csokin. Nem igazán lett piros pöttyös, és főleg nem igazi, de élőben azért szebb:)

Közben megsült a kenyér, azt is ki kellett venni, utána már nem sok dolgom volt, mint mosogatni, mosogatni, mosogatni. (ez menet közben is folyamatosan ment) Este 10-re kész is lettem mindennel.

Nagymamáim és dédnagymamám

Anyu édesanyját nem ismertem, ő is korán elment, Anyu sem emlékszik rá, őt már a testvérek nevelték fel, mert az édesapja is elég hamar meghalt.

 

 

 

A nagymamám:)

 

 

 

 

és a nagymamám édesanyja, a dédnagymamám.

 

 

 

 

Imádom ezt a képet. valamikor többen is elhitték, hogy engem ábrázol, csak korhű ruhát vettem fel, és a hajam is koszorúba lett fonva. Ilyen frizurát egyszer-kétszer én is készítettem a lányaimnak. Valamikor magamnak is meg tudtam fonni, ma már nemigen megy:)

Felismerések

Bevallom őszintén, amikor kikevertem magamnak a Bach cseppeket, egyáltalán nem hittem abban, hogy használni is fog. Mindenkinek, de nekem biztos, hogy nem:)

Még alig egy hete szedtem, amikor azt vettem észre, hogy fáradt vagyok. Óriási felfedezés volt maga az érzés: jé, hát ilyen a fáradtság? Rájöttem, hogy én évek óta nem fáradt, hanem végtelenül kimerült vagyok, annyira, hogy már túllépni sem tudtam rajta, és egy-két hetes szabadságokkal ezt nem is lehet feloldani. A fáradtságot igen, a szabadság alatt feltöltődhet az ember, főleg, ha valami olyannal foglalja le magát, amivel szeret foglalkozni. A kimerültséghez ez az idő kevés. Ha a kimerültség mögött van egy „nem engedhetem meg magamnak, hogy fáradt legyek, beteg legyek, a feladatomat,a dolgomat el kell, hogy végezzem” program – ez nem is program, ez tény – akkor egy szabadság alatt ezen nem lehet túllépni.
Évek óta tart a küzdelem: talpon maradni, nem lehetek beteg, nem mehetek betegállományba, mert akkor kevesebb lesz a pénzem, egyébként is szükség van a munkámra a munkahelyen, túl kevesen vagyunk. Itthon nem pihenhetek, mert a második műszakot el kell végezni, ha emberi körülményeket szeretnék magam körül látni, és aztán még jön a harmadik műszak: üzenetek írása, távoktatás levelezésének megválaszolása, stb. Egy idő után néha már olyan kimerült voltam, hogy arra nem volt erőm, hogy lefeküdjek. És ezt lehet még mindig jelen időben is mondani, azzal a különbséggel, hogy most érzem a fáradtságot, álmosságot, és egész jókat alszom. Egyik felét értékelem, csak éppen nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Hiszen ettől még nem lett több időm a pihenésre, és változatlanul nincs időm olyan szöszmötölésre, ami kikapcsol, feltölt.

A napokban szabályos dührohamaim voltak, ami kifelé nem is látszott. Nap mint nap „megjelentem” Justiciánál, és csapkodtam az asztalt, hogy elég volt, nem tűröm tovább, élhető életet követelek, mert ez nem az, és nem igazság, hogy ennyit nem kaphatok meg. Kiordítottam magam, és még csak választ sem vártam, hanem elrohantam. Egy kétségbeesett nap elküldtem az éves kivetésem a tanártársamnak, aki visszaírta, hogy minden a legnagyobb rendben, remekül reagál az egóm. Ó jee! Éljen!
És tessék, mondani, én most már így maradok?

Nem tudom, hogy mennyi idő kellene ahhoz, hogy átlépjek a „küzdeni kell a talpon maradásért” programon, de azt hiszem, hogy nagyon sok. Hetek telnének el azzal, hogy először lemerülnék, mint egy akkumulátor, ez idő alatt valószínűleg csak kóvályognék a lakásban, hogy „meg kellene pucolni az ablakot, ki kéne takarítani a szekrényt, de ha már nem csinálok semmit, akkor legalább lenne bátorságom rajzolni, hímezni, olvasni, varrni, de nem fognék bele, mert ott a program, hogy meg kell pucolni az ablakot” Ez a 22-es csapdája.

Azzal, hogy mindez a felszínre került, még nem oldódott meg semmi. A kötelességek ott vannak, ott maradtak, a kikapcsolódásra pedig változatlanul nincs idő, hisz amit el kell végezni, azt el kell végezni.

Tanártársam szerint ebben az évben mindezt le fogom dobni, és végre azzal fogok foglalkozni, amire születtem. A rajz, hímzés, festés, varrás vágya nem más tudattalanban átöröklött generációs program. Ha megnézem a dédnagymamám régi fényképét, akkor talán lehet benne valami. Olyan családból származhatott, ahol ez alap volt a nők számára, a legtöbb ifjú hölgy tanulta ezeket. A két nagymamám már biztos, hogy nem ebbe a rétegbe tartozott, de a dédnagymamámról még feltételezem. Nagymamám sem tudott sokat róla, mert kb. 36 éves korában, tüdőrákban (ha jól emlékszem, de mindenképpen tüdőbetegségben) meghalt.

Ha ezek a kikapcsolódási vágyak nem mások, mint generációs programok, akkor mi az én igazi vágyam?

Társam szerint a lélekgyógyászattal kellene foglalkoznom, nem véletlen, hogy a Bach cseppek megérkeztek hozzám. Jó, de ez számomra megint csak feladatszagúnak tűnik, és nem valami olyannak, ami feltölt, kikapcsol, stb. Elméletileg várhatom, hogy a két „főanyu” (Főpapnő és Lilith) mentális technikát akar nekem átadni.

Oké, itt vagyok, de kössék fel a gatyájukat, ha velem akarnak együtt dolgozni, ahogy felkötöm én is. (Had pihenjek már előtte egy kicsit!)