Vigyáztam rá, míg anyja vásárolni ment.
Gyermek felvette kedvenc sapkáját, kicsit bújócskázott, és visszafényképezett az etetőszéke alól – cipővel.
Utána kesztyűt kért egyik kezére, (a másikat nem találta) fogta a cipőjét, és elindult pá-pá.
Ez nem jött össze, ezért leült az ajtóba anyát várni, majd félig elfeküdt, végül teljesen elfeküdt: anya, meddig várjak még rád? – és arcába húzta a sapkát.
Egyszerre három. Ez három tortát jelent, mert nincs kivétel, nincs megalkuvás és kompromisszum, az ikrek nem azért ikrek, hogy egy tortával két gyereket tudjak le. Tehát az ikreknek két torta, és Picurnak is, mert neki pedig 30.-án van a születésnapja.
Ancsa gesztenyetortát kért.
Imrus fodormentásat. (ő kénytelen volt velem együtt megalkudni, mert fodormentásat kért, de borsmentásat kapott. Így is feladta a leckét.)
Krisztián megelégedett szerényen csokoládés tortával. (Pedig az nekem nem is olyan egyszerű.)
A három kérésből Ancsa kérését volt a legegyszerűbb teljesíteni, bár nála sem a megszokott receptet alkalmaztam. Ahogy keresgéltem mentás és csokis recept után, a gesztenyésnek is más elkészítési módja fogalmazódott meg bennem.
A csokoládéshoz olyan receptet kerestem, ami nem túl édes, viszonylag könnyű, krémes, habos.
A mentástól sokkot kaptam, bár igyekeztem fiamnak nem mutatni, mert azt hitte, most aztán feladta a leckét, és ezt már biztosan nem tudom teljesíteni.
Végül mind a három krémnek az alapja, fontos összetevője a tejszínhab lett, a csokishoz és a mentáshoz maszkarpónét használtam. A gesztenyéhez csak hozzá kellett keverni a felvert habot, a csokishoz a maszkarpónét olvasztott keserűcsokoládéval és habbal kevertem össze, a mentáshoz a maszkarpónét valníliapudinggal és habbal kevertem össze. A mentás úgy készült, hogy egy kevés tejben néhány órán keresztül mentateát áztattam, ezt hozzáöntöttem a puding tejéhez, ezen kívül volt még elrejtett mentás cukrom is, amit a puding főzésekor a tejhez tettem, és egy csöpp citromlével is ízesítettem a krémet, hogy citromos-mentás legyen.
Ancsa tortájához gesztenyéből formáztam díszt a tetejére, amit olvasztott csokoládéba mártottam, Krisztián tortájához olvasztott csokiból öntöttem kávészemformákat, és absztrakt mintákat sütőpapírra, Imrus tortáját lyme-al díszítettem, és volt még egy kis zöld marcipán masszám, abból „gyöngyöket” formáztam.
Volt hozzá nagy segítségem: még karácsony előtt vettem egy „Ajándéközön” kupont, aminek a felhasználásával féláron tudtam venni egy csokifondue készítő szettet. Ebben olvasztottam és mártottam a csokidíszeket, kaptam hozzá egy-két csokiöntőformát is, abban készültek a kávészemek. Imádom:) Sokkal könnyebb volt vele csokoládét olvasztani, és melegen tartani, mint gőz fölött dolgozni. Az első próbálkozásunkkor bon-bont készítettünk, – mert valamikor, lassan egy éve, vettem bon-bonkészítő szilikonformát is, azt is karácsony előtt használtuk először – most a tortához is nagy segítség volt.
Mindehhez a jó hangulat is társult, jó nap volt.
Kisgyerek a nagyvárosban helyett:
kisgyerek a nagycipőben. A legkisebb, a 21-es lábára előszerettel húzza fel az itthon található legnagyobb, 44-es cipőt. Hogy miért nem anyja nőies cipőjét találja meg, az rejtély.
Kisgyerek a nagyvárosban helyett:
kisgyerek a nagy asztalnál. Mert tudni kell, hogy mit csinálnak a nagyok, mi van a nagyok asztalán, az biztos érdekesebb, mint az ő asztala.
Délelőtt villant be, hogy valamikor írtam a képek elemzéséről, és meg kellene nézni nem az öntött viaszt, hanem annak fotóját, az vajon mit mond.
A képet 3 függőleges oszlopra és három vízszintes sorra osztottam. Az oszlopok múlt/jelen/jövő időre osztották a képet, a sorok pedig szellemi/érzelmi/fizikai szintekre.
Ezek szerint szellemi múlt négyzetébe esik annak a virágnak egy része, melyen anya a gyermekkel szerepel. A virág átnyúlik a múlt érzelmi négyzetébe is, de a fizikai szint már üres. Tehát a múlt gondolatai és a gondolatok által megjelenő érzelmek befolyásolják a jelent és a jövőt. Ezek a gondolatok valamilyen egységre utalnak, (virág jelentése) amiben a múltban volt részem.
A jelen szellemi szintjén az anya fejét találjuk, érzelmi szinten pedig a karjában levő kisdedet. Fizikai szinten még mindig csak egy virágszirom látszik, mintha arra utalna, hogy a jelenben fizikai szinten, tehát tettekben, cselekvésben, valamilyen történésben is meg kell jelennie a termékenységnek, szépségnek, egységhez való közeledésnek. Ha a virág a logikával is analóg, akkor logikus tettek, események következnek, a szellemi szint a gyermeken át megvalósulásra törekszik. (Hirtelen gondolat: lányaim, melyikőtök tervez 2012-re szülést?)
A jelen fizikai síkját egyértelműen uralja a kosár, mint egyfajta gyűjtőedény, mint összetartó erő.
Ezt el is felejtettem megnézni tegnap!
Kosár, mint szimbólum: A termékenység, a bőség, a szentség szimbóluma; az első gyümölcsök feláldozását jelképezi. A teli kosár jólétet jelent. Kínában a virágkosár hosszú életet, termékeny és gyümölcsöző öregkort jelképez. Rómában az állami kincstár neve fiscus (’kosárka’) volt. A teológiai erények allegorikus ábrázolásán a Szeretet tart kezében gyümölcsökkel telt kosarat. Petőfinél ’jólét’ jelentésben szerepel: „Ha majd a bőség kosarából / mindenki egyaránt vehet”
Mivel itt nem gyümölcs, nem kenyér szerepel, marad az előbbi feltételezés, mint termékenység: valahova a családban baba érkezik…
Ez nagyon izgalmas, és szinte valószerűtlen feltételezés, de mi más lehetne…
Hacsak nem az ebihalacska pottyant valami érdemlegeset, amiből a fentieket fedezni lehet, bár ő is nagyrészt a jelen érzelmi szintjén helyezkedik el.
A jövő oszlopában szellemi szinten a cica jelenik meg (tényleg az, csak bénán rajzoltam át), viszont elfogy a fizikai síkról a kosár, azt feltételezem, hogy a cica által jelképezett befelé figyelés, titkos tudás eredménye nemigen fog megszületni ebben az évben úgy, hogy új anyagot hozok le, írok le.
Ezt azt elmélkedést mindenképpen érdemes a csoportban átbeszélni. Lehet, hogy sok jót mutat, de már nemigen hiszem el.
Meglátjuk:)
A viszonylagos csendben egyszer csak kitört az éjfél.
Boldog újévet mindenkinek!
Még csak néhány perce, hogy elkezdődött 2012, de a közgazdasági elemzések alapján én jobban örülnék, ha nem belelépnénk, hanem már kilépnénk belőle.
Szokásomhoz híven gyertyát öntöttem. Első pillantásra – mielőtt kiszedtem volna a vízből – az jutott eszembe, hogy ez egy ajándékkosár.
Ahogy kivettem a vízből, és megfordítottam, először semmi érdemlegeset nem fedeztem fel rajta, csak azt, hogy a visszáját nézve – fene tudja ilyenkor melyik fele melyik – már határozottabban virágkosárnak nézett ki a forma.
Amikor elkezdtem fotózni, akkor a mobilon keresztül fedeztem fel, hogy az egyik virág szirmán, baloldalt, mintha angyal ülne.
Közelebbről fényképezve, azt láttam, hogy az angyal egy kisdedet fog a kezében, és bevillant: Mária…
(Persze… nem vagyok én normális… jó lesz az angyalnak is egy babával…)
Jobb oldalt viszont felfedeztem egy játékos kiscicát, mintha a virágszirom mögé akarna bújni,
és lejjebb pedig egy ebihalacskafélét.
Hát ezt sem egyedül fogom megfejteni, az is biztos…
Mire befejeztem az írást, mélységes csend lett az udvaron. Eddig folyamatosan lőtték a petárdákat, közvetlen az ablak alatt, meg kell hagyni, csodaszép volt. Már fölfelé süvítve is szikrákat szórt maga után, majd szétrobbanva apró csillagszikrák ezrei ragyogtak fel. Egy ideig néztem, majd az ablak alatt abbahagyták, de a lakótelep még zengett egy ideig, Bella vajon hogy bírta Pécsett, szintén lakótelepen…
Nagyon jó ez a csend…:)
Azért Adventre is készültünk…
Voltunk virágpiacon, vásároltunk, és koszorút készítettünk Évával.
A bejárati ajtóra nem tudtunk kitenni semmit, ezért oda mintát fújtunk.
Az ablakra is.
Éva ajtajára is került egy koszorú, ezt ő készítette.
Máshol most nem díszítettünk, mert időm sem volt rá, idegem sem, és nem utolsó sorban Bella is ügyesen ügyködik már. Lehúzta a terítőt az asztalról, mert el akart érni valamit, és repült, törött a potpourrit tartó kerámia tálkám, a gyertyatartóval együtt. Meg kell gondolni, hogy hova mit teszek ki, mert nem csak a dísztárgynak mondhatok búcsút, de az ő épsége is veszélyeztetve van.
És a munkahelyen is díszítettem, pici fenyőfát (évek óta megvan), fújtam az ablakra, és egy száraz faágra, majd díszítettem azon is egy kicsit.
Már kellett volna mézeskalácsot is sütni, talán a jövőhéten, vagy utána, mert akkor szabadságon leszek, igaz, akkor fogok még takarítani is.
És azt tervezem, hogy idén a szaloncukrot is én készítem. Zseléset, (bár azt elfelejtettem megkérdezni a kölköktől, hogy milyen ízesítésűt szeretnének), kókuszosat, és talán gesztenyéset, ezek szoktak menni.
És a kishercegnő oviban járt fényképezkedni a barátnőjével együtt:)
Már szinte hallom a kérdést az alábbi agymenések után: újabb babaképek?
Néhány kép, az örök mozgásban levőről:)
A konyha mindig érdekes terület
alszik
anya ágyában
én már ülni is tudok
elbújt
kukucs!
Anyu édesanyját nem ismertem, ő is korán elment, Anyu sem emlékszik rá, őt már a testvérek nevelték fel, mert az édesapja is elég hamar meghalt.
és a nagymamám édesanyja, a dédnagymamám.
Imádom ezt a képet. valamikor többen is elhitték, hogy engem ábrázol, csak korhű ruhát vettem fel, és a hajam is koszorúba lett fonva. Ilyen frizurát egyszer-kétszer én is készítettem a lányaimnak. Valamikor magamnak is meg tudtam fonni, ma már nemigen megy:)
Nő, mint a bolondgomba. Egyre okosabb, tud dühöngeni, játszani, főzeléket enni, – és minden más, amit a nála nagyobb emberek a szájukhoz visznek, megkóstolandó. Pl. a pizzát nagyon szereti, a fasírtot sem veti meg, a dinsztelt hagymás fakanalat egyenesen imádja rágcsálni.
Forog maga körül, hasra, és hanyatt (már amikor sikerül), és körbe-körbe a hang után. Még mindig repül, de már próbálkozik a négykézlábbal is.
Az elalvás viszont már nehezebb, főleg, ha nagyon elfárad.
Ja, és barátkozik, udvaroltat magának. A kisfiúval azonos napon, egy kórházban születtek.
Lányom erre járt, tudatosította fotóbeli hiányosságaimat, és orvosolta a problémát, kaptam néhány képet. Illetve sokat kaptam, de csak keveset tartottam érdemesnek lementeni a gépre, abból viszont megosztok néhányat, mert ezek nagyon jól sikerültek:)
Júlia a Balatonon
Sukorón, az erdők tündére, mezők repülő angyala
Az első és az utolsó kép lett a kedvencem. Eszembe jutott középső lányom, ő futott ilyen könnyedén, lobogó hajjal, mikor versenyt futott 3-4 évesen a villamossal. Az én hajam inkább égnek állt, mert utol kellett érni, mielőtt eléri a járda végét, az ikrek babakocsiját pedig addig ott kellett hagynom a járda közepén.
A kártya mellett vannak még kincseim, a két unokám. Ma mindkettő itt volt, kár, hogy Júliáról nem tudtam képet készíteni, kicsit későn került elő a TV elől. Pedig még azt is tervbe vettem, hogy Flórával együtt fényképezem le.
Így a kis nyolcévesről nincs mostani kép, de egy régebbit felteszek ide…
És íme Flóra…
Aludni készül
Vagy mégsem?
De igen:)
Büfire várva
Megtalálta az ujját
Alszik
Nagyon alszik
Kíváncsi
Nem könnyű őt fotózni, mert bárhol áll az ember, ha addig máshova figyelt is, azonnal megérzi, hogy fotózzák, odafordul, és szemezni kezd a fényképezőgéppel. Mindig csak bele, szemtől szembe – és tanulmányozza azt a rámeredő valamit:)
Íme, néhány kép a régen látott unokáról:)
Hamarosan kész lesz remélem a nézegetős játéka is, és akkor azzal együtt is lesz fotó. Addig is: képek!
A legrosszabb időben mentünk, és a legjobb időben kellett eljönnünk, de, hát ez van, a Balaton a viharos időben is Balaton, és gyönyörű. Fantasztikus látvány volt az ijesztő felhők alatt állva nézni a túlsó part ragyogó nap sütését, aztán azt, ahogy a déli parton süt a nap, és a túlparton halad végig a zápor, majd közvetlen velünk szemben elindult a vízen keresztül felénk. Szinte lépésenként fotóztam, szenzációs volt, ahogy közeledett, és lett egyre párásabb, ködszerű a víz fölött a levegő. Természetesen volt naplemente is, borús időben és az utolsó nap napsütésben egyaránt.
Egy kicsit nem is bántam a rossz időt, mert így legalább kevés vendéget kellett kerülgetni, és mi is kevesebb vendéget zavartunk a babával, bár szinte hangja sem volt. (Biztos beléfagyott.)
Fürdetése kb. úgy történt, mint az eszkimó babáknál lehet: mindig csak egy pici rész lett kitakarva a testéből, és apránként letörölgetve, (a többi a télikabát alatt maradt) főleg a popsija részesült ilyen elsősegélyben.
Az időt kihasználva, bedugtam a fülem az mp3 lejátszóval, és szinte egész éjszaka ment a pozitív állítás, gazdagság meditáció, és a gyógyító meditáció. És persze zene, Oliver Shanti: Buddha és bonsai, és a Chineze bamboo flute.
És csend, sok-sok csend napközben, nagyon jó volt, rám fért.
Olvastam is: elvittem Hamvas Béla Scientia sacra könyvsorozatának első kötetét. Valamikor könyvtárból vettem ki (a lányom nekem), de csak két részt, nem is sorrendben, gondoltam, most majd végigolvasom (nem mind a három részt, ehhez túl kevés lenne három nap, egynek sem értem a végére). Nem könnyű olvasmány, hangulat, és éberség is szükséges hozzá, ma már sokkal könnyebb olvasmánynak tűnik, mint elsőre, így is lassú a haladás vele. Éva lány is beleolvasott, épp csak derengett neki a mondanivaló, de – mivel épp haragban voltak a párjával – érdekesebbnek ítélte meg, mint párja szövegét.
Varrtam is: apró, lila kockás kissapkát a kisasszonynak, ott szabtam ki egy nagyon gázos ollóval, és kézzel varrtam meg, ezért az öltések némely helyen kicsit girbe-gurbák, de nagyon édesen áll a kölkön. Fénykép nincs, – mármint a kölökről – a sapkát a mosott göncök közül szedtem ki, hogy le tudjam fotózni, ráhúzva a sólámpára. Vizesen mégsem adhatom a kishölgyre, bár éppen víz alatt volt ő is, fürdött, míg én fotóztam.
Anyuka fotózott, mami pedig fotoshopozott:)
Ma nehéz napunk volt, egész nap nyűgös volt Lora, óránként evett (vagy inkább szopizott) és nem lehetett letenni, azonnal sírt. Időnként kézben is. Sőt, jóformán egész nap sírókált. Estére nagyon fáradt volt már baba és mama (és mami), kilenc óra körül a kezemben aludt el, és csak néhány perce tettem le. Még most is alszik – anyukával együtt az ágyamon, -én eddig babával együtt aludtam, (ő a mellkasomon, már alig kaptam levegőt) nemrég tettem le, azt hittem már ébredezik. Vétek megmozdítani, addig jó, míg csendben van:)
Míg hozzá nem férek az ágyamhoz, addig ime néhány kép:) (Hiába, kisbaba csak kisszobában van jól el:))
A trónbitorlók…
Elfoglalták a szobámat: mama, baba, és kutya:)
Én már csak az ajtóból tudtam fényképezni:))
És a “sztárfotók”:)
Valójában a kórházi kiságyban fekszik még, csak azt “eltüntettem”. És ez az alapja a következő képnek is. Van egy honlap: Egyetlenem.hu. A fotós néhány napos kisbabákat fotóz, és kicsit fájt a szívem, hogy nekünk nem telik rá – mert mi tagadás, a művészi fotók nagyon drágák. pedig még a fotós is olyan édesen ír ezekről a picikről:)
És készítettem egy képet, ahogy fogom a kezemben, és néz rám, ki is vagyok én? Ezt a képet is átszerkesztettem kicsit:)
Tegnap – illetve ma – már lefekvéshez készülődtem, mikor megszólalt az ébresztőórám. Ezen egy kicsit én is meglepődtem, nem gondoltam, hogy így elszaladt az idő. Nos, ha már vasárnap van, és nem kell korán kelni, akkor éppen ideje lefeküdni:)
Azért nem ment ez olyan könnyen, álltam még az ablak előtt egy ideig, végül nem tudtam megállni, hogy ne próbálkozzam meg egy hajnali fotóval. A hó olyan apró szemekben esett, hogy az nem is látszik a képen, én még így is örültem, hogy épkézláb fénykép készült, ugyanis a gépem eddig mindig sztrájkba lépett esti világításnál.
Fénykép hajnalban és reggel.
Reggel?
Tíz óra körül keltem, kinek mikor van reggel, főleg, ha hajnalban fekszik:)
Az első az volt, hogy kinéztem az ablakon.
A második, hogy félig nyitott szemmel kitapogattam, hol a fényképezőgépem, mert a látvány, a sok fehérség gyönyörűséges volt, még álomkórosan is. Sőt, úgy igazán.
Öltözködés, fésülködés ráér, első a fotó…
Ezt láttam:
Déltájt már sok hó lehullott a fákról, mert a szél lefújta, a fák tetején alig maradt. Még alig öltözött ünneplőbe, és már vetkőznie kellett…
Az utsó képet nem engedi feltenni… akkor így marad…
… és gyönyörű…
… az ablakból nézve:)))
Szerettem volna még írni a tervezett témákról, azonban menet közben rájöttem, hogy az egyik már nem is annyira érdekes téma, a másikról pedig fogalmam sincs, hogy mit akartam írni…
Nem sok látnivaló van, de a közeli dombról a kőhegy, (Noé hegyének is nevezik) a Szamárhegy, és a Pismány csúcsa látszik, ez a látvány gyönyörű volt, kár, hogy már nem sokáig lesz olyan szép – parcellázni akarnak ott is, és elveszik majd a táj szépsége. A dombról ilyen a kilátás…
Volt ott még egy mauzóleum – kifosztva. És egy kopjafa
Nem is maradt más a szabadságból, mint a péntek/szombat/vasárnap.Ja! Múzeum látogatás: A Szent föld öröksége.
Mit mondjak, a belépő árához képest elég gyenge kiállítás volt, ha nem viszonyítom semmihez, akkor is. De legalább hosszú évek után eljutottam múzeumba is, szakszervezeti látogatással és tárlatvezetéssel. Beosontam az ottani boltba, és, ha már nem a Turner kiállítást néztük meg, hát vettem egy pici 600.Ft-os rövid tájékoztatót róla, néhány képpel.
Elolvastam előtte az időjárás jelentést: viharos időszak várható. Enélkül is nagyobb pakk kell odautazni, mert oda már vinni kell törülközőt, hideg és meleg ruhát, megmiegymást, így a táskám kb. ugyanolyan nehéz volt, mint amikor Évihez vittem Ráckevére a könyveket. A rajzeszközeimet sem hagytam itthon, szerencsére.
Amikor megérkeztem, az állomáson éppen műsor volt, az – igazi, nem balhéra gondolok – egy palotás tánc közepére értem oda, ezt követték még marjorettek, majd keringő, és végül egy lendületes latin tánc. Ennek közepén érkezett meg értem a kocsi, de igazán nem sürgettem, élvezetes volt, pedig a vonaton levő hőség miatt szakadt rólam a víz. Ezen a vonaton nem volt klímaberendezés, az feltételezhetően az inter vonatoknak dukál. Viszont modern vonat volt, aminek az ablakát nem lehet lehúzni, és pont a tűző napon kaptam helyet. (és még örüljek, hogy kaptam helyet, és dohányzóban ülhettem le, mert az út két és fél óra volt)
A partra épp naplementekor érkeztünk, három képet sikerült készítenem, és kifogyott az elem. Nem is volt töltve másik, azt hittem lesz még előtte időm feltölteni, vagy bírni fogja ez az elem, de nem.
Ezzel le is mondtam a naplementékről, mert ahogy az már lenni szokott, vittem a vihart is magammal, szóltam is az ott levőknek, hogy figyeljenek. Nem sok vendég volt, két fiatal pár, és egy nagyobb család Angliából. Egyik tagja sem volt angol, csak a lány ment ki dolgozni, és aztán kint is maradt. Négy nő és egy férfi, a férfi spanyol volt. (Vajon mit vétett a szerencsétlen, hogy ennyi nővel kellett együtt nyaralnia?:)))) Dédimama, nagymama, egy anya, a lánya, és az unokája. A kislány beszélt magyarul is, bár már kint született, és még csak öt éves volt, kis cserfes, hízelgő. Még hozzám is bújt, és beszélgetni vágyott, pedig nem úgy nézett ki, hogy a népes családban magára lenne hagyatva. A férfi mikor meglátta a helyet, közös konyha, terasz, és egyebek, morgott, mint egy bolháskutya, nem így képzelte el, magánházat szeretett volna, ahol grillezhet, és egyedül ülhet a teraszon. Magdi helyre tette, hogy volt ő már kint Spanyolországban, szállodában, jóval több pénzért, és a szállodaszobákban még egy hűtő sem volt. Pasikám kicsit lehiggadt, iddogálta a sangriát, és végül belátta, hogy viszont a látvány a szobaablakból és a teraszról megfizethetetlen.
Volt még egy házaspár, az asszony asztrológus, a férfi numerológus, ugyanúgy ismerősei Magdinak, mint én. A numerológus nem más, mint a Karthagó együttes basszusgitárosa, Kis Zoltán Zéró. Végtelenül kedves, jópofa pasi, párja Évi pedig cserfes ikrek jegyű.
Próbáltam egy naplementét megörökíteni pasztelkrétával, ismét kevés sikerrel, mert a balkezem és a nagy igyekezetem miatt ferdén fogtam a füzetet, így a rajz is ferde lett. Nem is tudtam a photoshopban megigazítani, mert nagyon sarkára kellett állítani a téglalap alakú papírt, így inkább kivágtam egy ovális formát, és azt igazgattam addig, míg elfogadható nem lett. (így viszont eltűnt az égbolt) A másik rajzom egy csendélet. 
Találtam az udvaron egy kerámia korsót, (imádom ezeket a kerámiákat) a konyhában a polcon padlizsánt, és a kenyeret, barackot, szőlőt pedig úgy készítettem oda, hogyha sikerül a rajz, akkor jutalmul megehetem őket. A rajz sikerültnek nyilváníttatott általam:))))
És, íme néhány kép a nem teljes három napról, hiszen szerdán már haza kellett jönni.
Annyit megtanultam, hogy amikor kristálytisztán látszik a part, akkor rossz idő várható, ha pedig párás, és nem látszik tisztán, akkor jön a jó idő. PL. az utolsó képen egy sétahajó látszik, de hova tűnt mögüle a túlsó part?
A város szép, és lakosai végtelen szeretettel beszélnek róla, büszkék rá. (van mire)
A kirándulásunkat a Hév végállomáson kezdtük, mert láttam ott egy Életfa Galéria kiírást egy házon, és meg akartuk nézni, hogy mi is lelhető benne. A galéria egy lakás, aminek az „alagsorában” voltak egy festő művei, cseppet sem galéria módon kiállítva, hisz a festő ott lakott, és dolgozott, voltak a falon festmények, és voltak a falnak támasztva a nagyobb festmények. A festő mai, magyar, fiatal művész, Mertl Attilának hívják. A festőművész.hu honlapon megtalálható sok műve. (http://www.festomuvesz.hu/mertl/index.htm)
Második állomásunk a Savolyai kastély volt, be is sétáltunk, és körülnéztünk. Sajnos termei zárva voltak, pedig a teremnevek alapján szerettem volna körülnézni.
Fotóztam egy-két emlékművet, ezek azonban akkora benyomást nem tettek rám, hogy fejből mondjam: melyik miért, kiért emeltetett, és most már nincs is nagy kedvem utánuk kutatni, bocs, ezekről való beszámolóm kimarad.
A harmadik igen jelentős állomás a Galéria volt, melynek létrejöttét Patay László festőművész szorgalmazta, és kb. nyolc képet adományozott a képtárnak. Már a képek is elbűvöltek, ki lehet jelenteni róla, hogy fényfestő, de nem abban az értelemben, hogy mindenféle színt és fényt fest konkrét ábrázolás nélkül, hanem nála a tájakon is megjelenik mindenhol a fény. Ez így olyan kevés, olyan hétköznapi, látni kellene a képeit. Rengeteg freskót, és szekkót készített templomokba – nem tudom, hogy ez neki egyedi specialitása volt-e, vagy gyakoribb technika, és én hallottam csak most róla, de Évivel együtt elképedtünk, amikor meghallottuk (később a katolikus templomban), hogy a szekkóhoz (írják még secco-nak is) több mázsa tehéntúrót használt fel a festékek kikeveréséhez. A freskó és a szekkó között az a különbség, hogy a freskót nedves falra festik, a szekkót szárazra, egyik ha jól emlékszem, akkor olajbázisú, a másik vizesbázisú. (ez nem biztos)
Tehát képtár, ahol láttam, hogy van már neki két prospektus jellegű, füzet nagyságú kiskönyve, és van albuma is. A két kiskönyvet nem tudtam megvenni, mert nagy pénz volt nálam, és a tárlatvezető nem tudott felváltani, (azóta már megvan) az albumot pedig azért nem vettem meg, mert annak ára kicsit sok volt a pénztárcámhoz képest, de nem nem nyugszom addig, míg be nem vadászom egyszer. Majd felhívom Ráckevét, a Galériát, és megrendelem, ha lehet náluk olyat.
Az az úriember, aki itt mesélt nekünk a Galéria születéséről, és a látható képekről, elmesélte a János vitéz szökőkút történetét is (később néhány szóval majd én is megemlítem)
A következő nagy hatású nevezetesség a szerb templom volt. És a hatás ismételten leírhatatlan. Egy idősebb néni fogadott minket, sőt, a belépési díj beszedése után még idegenvezetést is tartott. A templom az 1400-as években épült Magyarország legrégibb görög-keleti temploma, a többi inkább az 1700-as években épült. A különlegessége, hogy a harangtorony különálló magától a templomtól. (és kékre festett)
Ráckevén össz-vissz 8 fő gyakorolja még ezt a vallást, és van úgy, hogy a pap egymagában misézik. A mostani pap nem tud magyarul, (nem is nagyon akar tudni) csak angolul és szerbül, az előtte levő pap halála után az oltár közelébe nem mehetett senki, el is van/volt zárva a többi résztől. Van még egy kisebb zug, ami hasonlóan lezárt, szintén kb. azóta, „ajtaja” mögött (lengőajtó) a felújításra szánt padok, egyebek. A görög templomban minimum egy óra, de inkább kettő a liturgia ideje, nagyobb ünnepeken három is lehet, és ezt az időt a hívőknek állva kell eltölteniük. Idősebbeknek van a fal mellett pad, ami úgy van kiképezve, hogy amíg bírják, addig állnak „benne”, és támaszkodhatnak karfára, ha nagyon elfáradnak, akkor leülhetnek egy kicsit, de később ismét fel kell állniuk. A nők és a férfiak külön helységben vannak.
Amikor a katolikus templomot restaurálták, a pópa (asszem így hívják) meghívta a katolikus papot, hogy tartsa meg a szertartásokat a szerb templomban ez idő alatt. Hálából Patay László a katolikus templom falán megfestette a szerb templom egy kicsi részletét. (erről lejjebb még lesz szó)
A templom gyönyörű, fényképeket nem lehetett csinálni, (kettőt engedett a néni, abból egy homályos lett) de vettünk képeslapot róla.
A református templomból nem láttunk semmit, így kívülről fényképeztem le. Valahogy megszoktam, hogy a református templom általában kisebb, mint a katolikus, és szerényebb kinézetű kívül/belül, itt mintha fordítva lenne. A református templom hatalmas, magas, és a katolikus a kisebb, és szerényebb.
A református templom zárva volt, és hiába zörgettünk, nem nyittatott meg számunkra.
Annál inkább a keresztelő Szent János katolikus templom. Egy bácsi kint ült előtte a padon, és amikor beléptünk, utánunk jött, és ismét kaptunk idegenvezetést. Persze előbb észhez kellett térnünk az ámulatból, mert ami a szemünk elé tárult, olyat még nem láttunk. A templom fala, és „plafonja” Bibliai jelenetekkel volt tele, de mai szemmel nézett képekkel, nem az ősrégiekkel. (Nem tudom másképp kifejezni) A templomot Patay László szekkói díszítik, itt tudtuk meg, hogy mázsaszám hordták a túrót a festékek kikeveréséhez. A templom különlegessége, hogy a plafonja nem boltíves, hanem teljesen egyenes, sima, és erre nagyot lehetett álmodni. A jelenet, ami a plafonon teret kapott: Jákob álma.
A bejárat fölött élénk, és sok színnel ábrázolva, ahogy Jákob egy kőre hajtva fejét alszik, és álmában megjelenik neki az angyal. A lajtorja a bejáratnál még széles, és ahogy halad az oltár felé, úgy keskenyedik, így érzékeltetve a magasságot, ahonnan leereszkedett az angyal a többi angyal közül. 
Az oldalfalakon a 12 stáció úgy van megfestve, hogy egy képen egyszerre három vagy négy stáció van ábrázolva, szinte átolvad egyik a másikba. Szintén az oldalfalakon kaptak helyet az oltár közelében az egyházi személyek, a bejárat közelében a világi személyek képei. Külön csoportban voltak ábrázolva tehát a templom eddigi atyái, külön csoportban voltak megörökítve azok, akik támogatták a templom restaurálását, és akik restaurálták a templomot (a festő és kilenc tanítványa). Külön csoportban Ráckeve történelmi személyiségei pl. Savolyai gróf, egy tanár, stb. (bevallom őszintén, hogy már nem tudom, hogy kik voltak, a bácsi mindenkiről tudta, hogy kit ábrázol, és itt volt egy részlet a szerb templom freskóiról, a pópáról, és a katolikus papról együtt).
Ezt követően már csak egy torony maradt hátra a négyből, ez pedig a városháza tornya. Érdekessége, hogy azon a héten nyílt meg a rá épített kilátó, ahonnan kicsit felülről lehetett Ráckevére nézni, bár korántsem volt olyan magas, mint bármelyik templomtorony.
Ez aztán jól „megszívatott” engem, mert először falépcsőn indultunk felfelé, aztán a falépcső átváltott vaslépcsőbe, és csigába. A frász tört ki rajta!
Fent nem volt nyitva az ajtó, így az erkélyére nem tudtunk kilépni, de az ablakokat ki lehetett nyitni, így készítettem néhány fotót. (nem ezet, ez a hídról készült, ami olyan, mint a győri Rába híd) Amikor visszamentünk, a fiatal kis hölgy, aki beengedett minket, oda akarta adni a kulcsot, hogyha akarunk, visszamehetünk, és kimehetünk az erkélyre, de nekem ehhez aztán már nem volt sem kedvem, sem erőm, örültem, hogy épségben leszédelegtem a csigán, és csöndesen vártam, hogy kiálljon a lábamból a görcs.
János vitéz szökőkútját azért nevezik János vitéz kútnak, mert a történet alapján Petőfi egy Ráckevén élő vitéz élettörténetét szőtte bele János életébe. Ennek a vitéznek is volt Iluskája, akit el kellett hagynia, mikor katonának állt, és amikor „leszerelt,” emlékérmet kapott a püspöktől (?). Ez az emlékérem még ma is a család birtokában van. A történetet Petőfi Jókaitól hallotta, aki egy kollégiumban lakott egy ráckevei tanulótársával, és egy esti anekdotázás keretében mesélt Jókainak a vitáz életéről. A kút oldalán ennek a vitéznek az életeseményei vannak ábrázolva.
A révhez menet még a Duna parton megnéztük a város legvirágosabb utcáját is, gyönyörű volt az is. (rajta volt a kerítésen a tábla)
Egész nap úton voltunk, nem sok időt töltöttünk a szigeten, azért én még egy kicsit rajzolgattam:)
A féltízes révvel mentünk át, már egész bátran szálltam be a csónakba, úgy döntöttem, hogyha az ottaniaknak „te Józsi!” a révész, akkor én is megbízhatok bennük. (Különben is, a Duna gyönyörű volt) Józsi is bízik mindenkiben, és benne is bízik minden szigetlakó, ezért a szállítási díj kifizetése egész szabadon történik Józsiéknál. Van, aki nem fizet, mert nagy pénze van csak, és majd holnap megadja, van, akinél most van elég apró, és kifizeti a holnapi napot is, aztán másnap csak amolyan úri módon ül be a csónakba. És úgy tűnik, hogy mindenki észben tart mindent.
Elindultunk a piac elejétől, Évi vásárolt, én bámészkodtam, aztán eszembe jutott, hogy a retikülöm pántját már csak a szentlélek tartja, ugyanígy a tizenegynéhány éves fényestalpú papucsom is életveszélyes, ezért erre koncentráltam a figyelmemet. Előtte való nap beszéltük Évivel, hogy mennyire szeretem a kék színt, és mennyire nincs, mert soha nincs amikor én keresem, vagy színhiány van, vagy mérethiány, vagy túl drágának találom az adott ruhát, felsőt. Ezért Évi azt mondta kedd este, hogy akkor most elhatározzuk, hogy nincs, és nem fogunk kapni, hátha találni fogunk.
És találtunk! Igaz, több sikertelen próbálkozás után, de született nekem egy kék felsőm. Egyik leárazva volt két vagy háromezer, azt azonnal visszaakasztottam, legfeljebb majd visszamegyek érte, ha nem lesz más, egy másik sápkóros volt, a harmadik mintás, a negyedik kicsi, – ez így szokott lenni mindig – és végül elénk került egy bájos, nagyonkék felső ezer forintért. Ez igen! Ez már jöhet velünk! Évitől kaptam ajándékba, és utána választott hozzá nekem nyakláncot, fülbevalóval, hiába mondtam, hogy rengeteg lóg otthon, és nem igazán hordom, megvette. Ő nyert. Együtt a kettő nagyon jól mutat. Ezért csütörtökön fel is vettem őket, nagyon szépek.
Még benéztünk a … asszem spárba, – több közért is van egy rakáson – és irány a rév. Jól kiléptünk, mert nem akartunk a nagy hőségben egy órát várni a révre, ha most lekéssük, az várt volna ránk.
Délután ismét rajzoltam, a kertet, és a szomszéd ablakát, majd csobbantunk egyet a Dunában. Sajnos az úszásra nem vetemedtem, mert két méter távolság után már mélyült a víz, és bevallom, féltem tőle. Nem elég, hogy mozog, még mély is, ez nekem és az úszástudásomnak együtt sok volt. Nagyon hidegnek tűnt az első pillanatban, de végül kellemesen hűsített.
Este pedig olvastam tovább a homeopátiáról szóló könyvet.
Ezért leginkább tudatosan nem csináltam semmit, egészen addig, míg ki nem találtam, hogy mit tegyek a rengeteg szabad időmmel:)))
Közben napoztam egy kicsit, aztán összeszedtem magam, erőt vettem a lustaságomon, és rajzolni kezdtem. (Ezt aztán minden nap egy kicsit műveltem, nagy élvezettel, kevesebb tehetséggel, de azt hiszem, fejlődőképesnek mondhatom magamJ)
Rajz: kaptam Évitől egy vázlatfüzetet – micsoda kincs! Soha nem volt még nekem ilyenem! – és prózai módon mondva zsírkrétát, azonban valószínűleg sokkal pontosabb a szó szerinti fordítás: olajkréta. Tényleg hasonló a zsírkrétához, de minőségileg ezerszer finomabb a fogása, a vele való színezés, és gyönyörű pasztellszínei vannak. Megismerkedtem Magyarország legjobb homeopatikus orvosával, természetgyógyászával, és méla csendben, tátott szájjal hallgattam, amikor Évi és Mariann beszélgetett egy-egy esetről, és arról, hogy egyik-másik tünetre a beteg elbeszélése kapcsán miből jöttek rá, hogy melyik homeopatikus szert javasolják, és miért.
Első este körbesétáltuk a szigetet – keresztbe néhány perc, ha egyenes az út, – körbe pedig talán fél óra kellett hozzá – kedd este pedig naplemente vadászatra indultam, sikerrel. (Ez a kép a körbe a szigeten címet viseli. Ez itt egy jól járható út, van ennél keskenyebb -. esetleg a szeméttől – és rosszabb is) 
A nagyon este pedig olvasással telt, Évitől kaptam kölcsön könyvet: Bóna László: „Szenvedésben hasonló” címmel, és természetesen a homeopátiáról szól. Még nem értem a végére, de egyre inkább meggyőződésem, hogy nem pusztán arra szolgál, hogyha náthás vagyok, akkor zöld golyócskát, ha fáj a fejem, akkor kék golyócskát kell bevenni, hanem ennél sokkal, de sokkal több rejlik benne. Ha egészséges vagyok fizikailag, de az életben problémám van, elakadások vannak, akkor lelki vagy szellemi szinten hatva, ezek a szerek valamilyen élethelyzetbe sodornak bele, vagyis feloldják bennem a blokkot, és az „amint bent úgy kint” elve alapján ez a környezetemre is hat. Hogy közben mit élek meg, hol mi kavarodik fel még jobban, az már egyénenként változó.
Könnyű neki, az erkélye nyugatnak fordul, a Dunától szinte csak egy fasor választja el, és olyan fényképezőgépe van, hogy sötétben is tud vele fotózni, pl. holdat, esti vöröslő felhőket, stb. Az enyém félhomályban már csődöt mond.
A napokban konok lettem, mert gyönyörűbbnél gyönyörűbb égboltot láttam a házak felett, és többet akartam látni. Ráadásul Bece azt mondta, hogy amikor az északi összekötő hídon bicikliztek át, akkor szembe kerekezve a lemenő nappal, csodaszépek voltak a felhők. Ezért fogtam magam, és egyik este kimentem a Duna partra. Először a bal oldalon, és közben rájöttem, hogy a nap a híd jobb oldalán megy le, és a sok acéltól nem látni belőle szinte semmit, így a szúnyog szigetnél lementem a hídról. A lábaitól készítettem néhány képet, aztán fel akartam menni vissza a hídra, de a jobb oldalon. Elég hülyén van megcsinálva, mert nincsenek szinkronban a lejárók, így jócskán vissza kellett gyalogolnom, hogy aztán felmehessek rá.
Persze aznap egy fia felhő sem volt az égen, a képek mégis egész jók lettek. 
A sirályokon elképedtem, hogy mekkora hangjuk van, és milyen vijjogó. Rajban szálltak fel szinte mindig egyszerre egy lehorgonyzott fene tudja miről, keringtek össze-vissza, majd elrepültek, és nem tudom, hogy egyesével mikor szállingózhattak vissza, mert később ismét rajtoltak. Elkapni fényképezőgéppel szinte lehetetlen volt, mert hiába próbáltam eléjük fotózni, hogy aztán pont belerepüljenek, az utolsó pillanatban elkanyarodtak, mintha csak direkt szórakoznának velem, és heccelnének.
Szóval felhő egy sem. Ezért másnap ismét nekiindultam, de most okos voltam – gondoltam én – és rögtön a jobb oldalt mentem fel a hídra. Kifelé menet még voltak felhők, azonban ahogy a nap elindult lefelé, az ég kisimult, mint a baba popsija, néhány felhő kószált csak – a baloldalon. Minden fény, minden tükröződés a bal oldalra került, így kénytelen voltam a „lábak” között fotózni, ami elég harmatos képeket adott, majd megpróbálom a photoshoppal megbűvölni őket, hacsak nem pont így fognak jól kinézni.
Ahogy végig mentem a hídon, a túlsó végénél, a lejáratnál egy víztoronyhoz hasonló építményt láttam, azzal a különbséggel, hogy mellette még három olyan torony is volt. Mivel a jobb oldalon voltam, esélyem sem volt, hogy valahogy átkerüljek, akár csak a híd lábánál, mert ott nagyon hosszan megy még előre a kocsiút, mire körbekerültem volna a vasúti síneket, szó szerint lement volna a nap.
Nem baj, leszek én még szabadságon, amikor most direkt ezek miatt az építmények miatt fogok a baloldalon végig menni, hogy ott lemenve lefotózhassam.
Ismét.
Igen, mert ez az év valahogy más, sokkal különlegesebb az ég, mint amilyen szokott lenni nyaranta. Oké, hogy voltak ilyen felhők eddig is, de a nyár általában arról szokott szólni, hogy hosszú ideig csak fakókék, vagy szinte fehér az ég, és felhőtlen. Néha, egy-egy zápor után voltak már hasonló felhők, de az idén szinte napi szinten jelennek meg, gyönyörűségesek, hatalmasak, szinte érintik a háztetőket, majdhogy rá nem zuhannak a házakra, és az ég nagyon-nagyon kék.
Tehát gyönyörű, és lebilincselő az egész égbolt.
Kinéztem az ablakon este nyolc óra tájt, és azt láttam, hogy a hegyek felett, mögött narancsszínű az ég, és csodaszép, mintha ecsettel simították volna el egyenletesre. Igen, tudom, máskor is ilyen, – de nem nyáron. Eddig júliusban már egész másképp nyugodott le a nap, és nem sok színt adott a hegyeknek, inkább csak tavasszal, és ősszel, amikor korábban nyugszik.
Szóval olyan más az egész, olyan, mint egy üzenet, mint akikre vigyáznak fentről, mintha mindegyik felhő egy-egy univerzumi üzenetet hordozna, mintha közeledne az ég.
„vörös jelek a hadak útján, hunniában valami készül” helyett: „habos felhők az égi úton”.
Hamvas Bélánál olvastam, három idézetet, ő sem tudta már megmondani, hogy hol találkozott velük, de mélyen belévésődtek. Ezeken gondolkodott, miközben egy közértben, vagy hivatalban sorba állt:)
minél inkább közelítesz istenhez, annál inkább közelít feléd a sátán.
közelíts istenhez, hogy ő is közelíthessen hozzád.
ezt mindig elfelejtem:)))) hasonló, mint az első kettő:)
A köztisztviselői napon kb. 90 képet készítettem a felhőkről, és azóta is, szinte minden nap azt fotózom, mert lenyűgöző, ellenállhatatlan, csodálatos, káprázatos, ami alatt végtelen kicsinek érzi magát az ember, pedig szinte kézzel elérhetőnek tűnnek – csak nyújtózkodni kellene értük:)
Ja, és szivárványok, nap mint nap:)
Dupla, és teljes, ami azért nem volt ennyire sűrű jelenség eddig, pedig erre igazán nagyon figyeltem eddig is, fényképezőgép nélkül is:)
(A ló és a templom nem felhő, egyik-másik épület sem, de szépek:)
El tudom képzelni, hogy mi lehet most a Balaton felett…
Nem hittem volna, hogy estig maradok, mostanában már én is úgy adom elő, mint a bátyám, és a nagybátyám: gondol egyet, felugrik, és távozik: mert ennyi is elég volt, mert az otthoni kuckót nem pótolja semmilyen vendéglátás… nem tudom, hogy mi van mögötte, de valami ilyesmi: mindenütt jó, de legjobb otthon.
Ehhez képest az erkélyre kitelepedve – jó nagy erkély – egész jól elpunnyadtam délután.
Igaz, előtte voltunk sétálni is a Kisdunánál. 
Az erkélyen jót napoztunk, fotóztunk, mert a kilátás a hegyekre néz, nincsenek közel a tízemeletes házak, távolság, és tér van, égbolt, és alkonyat:)
Aztán eszembe jutott egy írás, amit a neten olvastam: régen nem volt ennyi szín, az volt, ami természetben található volt. A tárgyak, és ruhák mind ezeket a természetes színeket viselték, csak a későbbiekben jöttek rá, hogy mit mivel lehet színezni.
A fehér isteni, tiszta szín. Az egység színe. Amikor még egységben volt az ember Istennel, akkor nem volt szükség színekre. Minél távolabb kerültünk, annál inkább színesedett a világ, ezzel is mutatva annak „szétesését”, színekre bomlását.
Aztán az jutott még eszembe, a lenti színes pasztellrajz alapján, hogy milyen becsapós az, ahogy az iskolákban rajzolni tanítják a gyerekeket. Vajon hány rajztanár mondja azt a gyereknek, hogy azt rajzold, úgy színezd, ahogy látod.
Gyerekként megtanuljuk, hogy a fa törzse barna, a lombkorona zöld, a víz kék.
A víz nem csak kék, hanem sárga, narancssárga, vörös, zöld, szürke, csakúgy, ahogy az égen a felhők is, mert a tükröződésről nem beszélnek a gyereknek. Ha csak a lomb színénél maradunk, számtalan zöld árnyalat létezik, és lehet még sárga, vörös, rozsdabarna is. Ugyanígy lehet a víznek számtalan kék és zöld árnyalata, ha csak az eredeti színnél maradunk. A fa törzse nem csak barna, hanem fekete és fehér is lehet, sőt, ha moha is benövi, zöld is lehet. És emellett még mennyiféle színt hordoz változatosan a világ.
Ezért kellene megtanítani a gyerekeknek, hogy nézze meg azt, amit rajzol, emlékezzen arra, amit látott, és azt rajzolja, amit lát. És ezért nehéz felnőtt korban rajzolni tanulni, mert a gyerekkori sablon működik, és a tudattalanunk, a rutinunk azt diktálja, hogy a víz kék, a fa törzse barna, a lombja zöld, a felhő kék. Vagy fehér. (És még szürke, világos, sötétkék, narancsszínű, ha nap süti, stb.)
Nem csak én, még jónéhány helyen a szemközti házban, van aki vakuval, később már az ég vakuzott, persze villámot nem sikerült fotóznom. Soha nem ott villant, ahol vártam.
A házak falain még ragyogott a lemenő nap, és éles kontrasztot alkotott a sötét égbolttal.
Aztán egyre sötétebb lett, és azt hittem, leszakad az ég, de nem tette meg, csak egy jó nagy zápor vonult végig a házak felett.
Viszont utána is olyan felhők voltak az égen, amilyenek ezen az oldalon – ahol fotóztam – még talán soha. Kicsit irigyeltem azokat, akik szemből fotóztak, mert ők sokkal felhőbbeket láttak, hisz azokat a felhőket még alulról sütötte a nap. Próbáltam a konyhából kinézni, de ismét csak útban voltak a házak, csak egy csücskét láttam egy felhőnek, ami alatt még szinte fehér volt az ég.
És nagyon hirtelen sötét este lett. 
Égen és Földön... 
