ÉVI, OKVETLEN NÉZD MEG, JÓVAL TÖBB FESTMÉNYT LEHET LÁTNI, MINT AMENNYIT A GALÉRIÁJÁBAN LÁTTUNK!
Nagyon-nagyon megfogott szinte az összes festménye, és nagyon-nagyon szeretném, ha megtalálná azt a támogatót, vagy azt a lehetőséget, amivel ismertebbé válhatna. Kicsi gyerekei vannak, akiknek az a szállóige, hogy „majd, ha apa híres festő lesz”. Hát, adja Isten, hogy így legyen.
Attila azért nevezte el Életfa Galériának, mert meglátja a fűben, fában, kőben az életet, és képzeletben kibontja azt, majd festmény lesz belőle. Főleg a fákat szereti ebből a szempontból, és ez volt az alapja a négy évszak, és a három napszak megfestésének is. Alapítványi támogatással járt kint Egyiptomban is, és nagyon jól ábrázolta, hogy milyen az, amikor egy vízparti ember a sivataggal találkozik, és annyi vörös színnel, amennyivel addig nem.
Második állomásunk a Savolyai kastély volt, be is sétáltunk, és körülnéztünk. Sajnos termei zárva voltak, pedig a teremnevek alapján szerettem volna körülnézni.
Fotóztam egy-két emlékművet, ezek azonban akkora benyomást nem tettek rám, hogy fejből mondjam: melyik miért, kiért emeltetett, és most már nincs is nagy kedvem utánuk kutatni, bocs, ezekről való beszámolóm kimarad.
A harmadik igen jelentős állomás a Galéria volt, melynek létrejöttét Patay László festőművész szorgalmazta, és kb. nyolc képet adományozott a képtárnak. Már a képek is elbűvöltek, ki lehet jelenteni róla, hogy fényfestő, de nem abban az értelemben, hogy mindenféle színt és fényt fest konkrét ábrázolás nélkül, hanem nála a tájakon is megjelenik mindenhol a fény. Ez így olyan kevés, olyan hétköznapi, látni kellene a képeit. Rengeteg freskót, és szekkót készített templomokba – nem tudom, hogy ez neki egyedi specialitása volt-e, vagy gyakoribb technika, és én hallottam csak most róla, de Évivel együtt elképedtünk, amikor meghallottuk (később a katolikus templomban), hogy a szekkóhoz (írják még secco-nak is) több mázsa tehéntúrót használt fel a festékek kikeveréséhez. A freskó és a szekkó között az a különbség, hogy a freskót nedves falra festik, a szekkót szárazra, egyik ha jól emlékszem, akkor olajbázisú, a másik vizesbázisú. (ez nem biztos)
Tehát képtár, ahol láttam, hogy van már neki két prospektus jellegű, füzet nagyságú kiskönyve, és van albuma is. A két kiskönyvet nem tudtam megvenni, mert nagy pénz volt nálam, és a tárlatvezető nem tudott felváltani, (azóta már megvan) az albumot pedig azért nem vettem meg, mert annak ára kicsit sok volt a pénztárcámhoz képest, de nem nem nyugszom addig, míg be nem vadászom egyszer. Majd felhívom Ráckevét, a Galériát, és megrendelem, ha lehet náluk olyat.
Az az úriember, aki itt mesélt nekünk a Galéria születéséről, és a látható képekről, elmesélte a János vitéz szökőkút történetét is (később néhány szóval majd én is megemlítem)
A következő nagy hatású nevezetesség a szerb templom volt. És a hatás ismételten leírhatatlan. Egy idősebb néni fogadott minket, sőt, a belépési díj beszedése után még idegenvezetést is tartott. A templom az 1400-as években épült Magyarország legrégibb görög-keleti temploma, a többi inkább az 1700-as években épült. A különlegessége, hogy a harangtorony különálló magától a templomtól. (és kékre festett)
Ráckevén össz-vissz 8 fő gyakorolja még ezt a vallást, és van úgy, hogy a pap egymagában misézik. A mostani pap nem tud magyarul, (nem is nagyon akar tudni) csak angolul és szerbül, az előtte levő pap halála után az oltár közelébe nem mehetett senki, el is van/volt zárva a többi résztől. Van még egy kisebb zug, ami hasonlóan lezárt, szintén kb. azóta, „ajtaja” mögött (lengőajtó) a felújításra szánt padok, egyebek. A görög templomban minimum egy óra, de inkább kettő a liturgia ideje, nagyobb ünnepeken három is lehet, és ezt az időt a hívőknek állva kell eltölteniük. Idősebbeknek van a fal mellett pad, ami úgy van kiképezve, hogy amíg bírják, addig állnak „benne”, és támaszkodhatnak karfára, ha nagyon elfáradnak, akkor leülhetnek egy kicsit, de később ismét fel kell állniuk. A nők és a férfiak külön helységben vannak.
Amikor a katolikus templomot restaurálták, a pópa (asszem így hívják) meghívta a katolikus papot, hogy tartsa meg a szertartásokat a szerb templomban ez idő alatt. Hálából Patay László a katolikus templom falán megfestette a szerb templom egy kicsi részletét. (erről lejjebb még lesz szó)
A templom gyönyörű, fényképeket nem lehetett csinálni, (kettőt engedett a néni, abból egy homályos lett) de vettünk képeslapot róla.
A református templomból nem láttunk semmit, így kívülről fényképeztem le. Valahogy megszoktam, hogy a református templom általában kisebb, mint a katolikus, és szerényebb kinézetű kívül/belül, itt mintha fordítva lenne. A református templom hatalmas, magas, és a katolikus a kisebb, és szerényebb.
A református templom zárva volt, és hiába zörgettünk, nem nyittatott meg számunkra.
Annál inkább a keresztelő Szent János katolikus templom. Egy bácsi kint ült előtte a padon, és amikor beléptünk, utánunk jött, és ismét kaptunk idegenvezetést. Persze előbb észhez kellett térnünk az ámulatból, mert ami a szemünk elé tárult, olyat még nem láttunk. A templom fala, és „plafonja” Bibliai jelenetekkel volt tele, de mai szemmel nézett képekkel, nem az ősrégiekkel. (Nem tudom másképp kifejezni) A templomot Patay László szekkói díszítik, itt tudtuk meg, hogy mázsaszám hordták a túrót a festékek kikeveréséhez. A templom különlegessége, hogy a plafonja nem boltíves, hanem teljesen egyenes, sima, és erre nagyot lehetett álmodni. A jelenet, ami a plafonon teret kapott: Jákob álma.
A bejárat fölött élénk, és sok színnel ábrázolva, ahogy Jákob egy kőre hajtva fejét alszik, és álmában megjelenik neki az angyal. A lajtorja a bejáratnál még széles, és ahogy halad az oltár felé, úgy keskenyedik, így érzékeltetve a magasságot, ahonnan leereszkedett az angyal a többi angyal közül.
A színek a bejárat felett még – ahogy mondtam – élénkek, sok a piros, zöld, így érzékeltetve a földi világot, az oltár felé haladva fogynak a színek, egyre több a fehér, és egyre több a fény, hisz a létrának az a fele már az égben van, magasabb szférában, ahol több a fény. (mármint a festett fény)
Az oldalfalakon a 12 stáció úgy van megfestve, hogy egy képen egyszerre három vagy négy stáció van ábrázolva, szinte átolvad egyik a másikba. Szintén az oldalfalakon kaptak helyet az oltár közelében az egyházi személyek, a bejárat közelében a világi személyek képei. Külön csoportban voltak ábrázolva tehát a templom eddigi atyái, külön csoportban voltak megörökítve azok, akik támogatták a templom restaurálását, és akik restaurálták a templomot (a festő és kilenc tanítványa). Külön csoportban Ráckeve történelmi személyiségei pl. Savolyai gróf, egy tanár, stb. (bevallom őszintén, hogy már nem tudom, hogy kik voltak, a bácsi mindenkiről tudta, hogy kit ábrázol, és itt volt egy részlet a szerb templom freskóiról, a pópáról, és a katolikus papról együtt).
Ezt követően már csak egy torony maradt hátra a négyből, ez pedig a városháza tornya. Érdekessége, hogy azon a héten nyílt meg a rá épített kilátó, ahonnan kicsit felülről lehetett Ráckevére nézni, bár korántsem volt olyan magas, mint bármelyik templomtorony.
Ez aztán jól „megszívatott” engem, mert először falépcsőn indultunk felfelé, aztán a falépcső átváltott vaslépcsőbe, és csigába. A frász tört ki rajta!
Fent nem volt nyitva az ajtó, így az erkélyére nem tudtunk kilépni, de az ablakokat ki lehetett nyitni, így készítettem néhány fotót. (nem ezet, ez a hídról készült, ami olyan, mint a győri Rába híd) Amikor visszamentünk, a fiatal kis hölgy, aki beengedett minket, oda akarta adni a kulcsot, hogyha akarunk, visszamehetünk, és kimehetünk az erkélyre, de nekem ehhez aztán már nem volt sem kedvem, sem erőm, örültem, hogy épségben leszédelegtem a csigán, és csöndesen vártam, hogy kiálljon a lábamból a görcs.
János vitéz szökőkútját azért nevezik János vitéz kútnak, mert a történet alapján Petőfi egy Ráckevén élő vitéz élettörténetét szőtte bele János életébe. Ennek a vitéznek is volt Iluskája, akit el kellett hagynia, mikor katonának állt, és amikor „leszerelt,” emlékérmet kapott a püspöktől (?). Ez az emlékérem még ma is a család birtokában van. A történetet Petőfi Jókaitól hallotta, aki egy kollégiumban lakott egy ráckevei tanulótársával, és egy esti anekdotázás keretében mesélt Jókainak a vitáz életéről. A kút oldalán ennek a vitéznek az életeseményei vannak ábrázolva.
A mese nem éppen sorrendben történt, hanem inkább félig sorrendben, félig a rám gyakorolt hatások alapján.
A révhez menet még a Duna parton megnéztük a város legvirágosabb utcáját is, gyönyörű volt az is. (rajta volt a kerítésen a tábla)