amit megkötsz az égben, azt megkötöd a földön is – másképpen: amint fent, úgy lent

Archive for the ‘környezet’ Category

Nők…

Tegnap Főnökasszonyom déltájt végigszaladt az irodákon, és jelezte, úgy készüljünk, lehet, hogy bombariadó lesz. Kérdéseinkre nem tudott választ adni, vagyis ő sem sokat tudott: lehet, hogy csak próba, lehet, hogy éles, lehet, hogy lesz, lehet, hogy nem lesz. De készüljünk fel, ne legyen felesleges holmi elől, ha ugrani kell.

Rövid idő múlva a folyosó végén, a konyhában sor állt a mosogató előtt. A nők mosogatni kezdték edényeiket, mert milyen már az, ha a bombának szennyes edények között kell felrobbannia. Tudjuk, úgysincs bomba sehol, mert aki igazán robbantani akar, az nem szól előre, de ha a bomba nem, akkor mit szólnak majd azok, akik bejárják az épületet…

(kép a femináról származik) 

Amikor megszólalt a hangszóró, már vidáman és megnyugodva soroltunk ki a kapun: az irodákban rend van, és ez a fontos.

Reklámok

Átszervezés.

Átszervezés.

Megint. Legjobb lenne ki sem csomagolni.

Természetesen ennél többet senki sem tud róla, pedig állítólag szeptemberre fel kell állni az új formában. Az új forma a pletyka szerint nem lesz más, mint a régi, amit 2007-ben átszerveztek. Most visszaszerveződünk, csak egy kicsit másképp.

Ez azzal jár, hogy újra egy órát fogok utazni munkába, és egy órát haza, vége a szép időknek, ami most van, hogy húsz perc alatt beértem. Főnöknőm ma előre szólt, hogy „nem” választ kér, utána feltette a kérdést: akarunk-e a jelenlegi helyen maradni, ha lehetőség lesz arra, hogy választhassunk. Megkapta a „nem” választ. Oké, hogy közel van, de egy jó főnököt veszélyes és tilos egy rövid út miatt elhagyni, cserbenhagyni. Főleg úgy, hogy állítólag még a régi főosztályvezetőnket is visszakapjuk, ez pedig még azzal is felér, ha gyalog kellene oda bejárnom. Érte szívesen térdig koptatom a lábam, bármikor.

(Amikor a Caminóra készültem, még ott dolgoztunk a régi helyen, edzésként néhányszor gyalog jöttem haza a patak mentén elindulva, majd a vonatsínek mellett, aztán árkon át, bokron át a lakótelepeken. Kb. két óra kellett hozzá.)

Ma gyalog jöttem haza, és negyven perc alatt itthon voltam.

Ellustultam. 2007-ben, mikor idekerültünk, szinte egész nyáron át (kivéve a nagyon forró napokat), de leginkább tavasszal, és kora ősszel gyalog jártam dolgozni. 2008-ban ezen kicsit ritkítottam, tavaly talán csak néhányszor tettem ezt meg, idén pedig ma először. Ma úgy voltam vele, hogy most, és talán soha többé. Szerencsére nem áztam el.

Vastag, puha, és szikrázik. Azt hiszem, hogy évek óta nem láttam ennyi havat. Rendes körülmények között frászt kapok attól, hogy szikrázik, de most nem. Élvezem nagyon, bár igen nehézkesen haladok benne, de nagyon jó ott gyalogolni, ahol még nem kotorták el, és gyakorlatilag ki kell találni, hogy hol is bujkál a járda. Még nincs latyak, még nem koszos, még magas, tiszta, fehér, gyönyörű.

Tegnap hazafelé a klubból úgy kellett kiásni az ismerősöm kocsiját, mert két óra alatt teljesen befedte a hó.

– Kislapátod van? – kérdezte másik ismerősöm.

– Igen, bent a kocsiban.

Nincs más hátra, kézzel kotorjuk le a havat a kocsiról, hogy ki lehessen nyitni az ajtaját.

A keréken nyári gumi.

Mi is legyen rajta, hisz miránk vigyáznak az angyalok, ahogy egyik tanulóm mondta, aki évekig járt nyári gumival. Vejei folyamatosan nyúzták: vegyen már gumit, cserélje már le, mert életveszélyes. „Nem lesz semmi baj, vigyáznak rám az angyalok”.

A fiúk:

– Anyuka, értem én, de attól még a gumik kopottak maradnak, és nem is angyalokkal van baj, hanem a gumikkal. Végül megunták, és megvették akciósan a gumit a kocsira, és fel is szerelték.

Kemény 20-as tempóval száguldoztunk hazafelé, és öröm volt nézni, ahogy a vezetője szinte összenőtt a kocsival, érezte annak minden rezdülését, csúszását. Majd’ egy óra kellett ahhoz, hogy hazaérjünk.

Advent első napja

Napokig futottam kék gyertya után, mert nem lehet kapni, egyik virágárus azt mondta, nem rendeltek, mert a kék gyertya nem divat. Tegnap még beléptem a Tescoba, ott sem kaptam, szerencsére előtte volt egy virágárus, és nála volt – igaz, nem olyan, mint a többi, amit muszáj volt már megvennem, hisz advent első napja volt. (Már úgy voltam vele, hogy fehéret teszek fel, hisz úgysem feltétlen a szín a fontos, hanem az, hogyha ránézek, azt lássam benne, amit számomra képvisel, és az az energia legyen benne, aminek lennie kell.) Hazaérve, mosogattam, majd nekiálltam főzni: szalonnába göngyölt csirkemájat sütöttem, krumplipürével, és sütőtökös krumplipürével. Vagyis kétfelé osztottam a krumplit, mert a kölkök tuti, hogy nem ették volna meg a sütőtököset, én viszont már régóta szerettem volna kipróbálni.

Közben bedagasztottam a tésztát is, mert ki akartam próbálni a zsemlesütést is. Keveset, hogy ne legyen vele gond, ha nem fogyna el – mostanában nem eszik meg a kenyeremet, mondván, hogy túl sűrű, tömény, nehéz, túl laktató. Hm… rágni kell, az tény, és nem lehet olyan laposra összenyomni mint a közértit, így még laktatóbb is, kevesebbet kell belőle enni, de ugyanúgy lyukacsos. Sajnos nem igazán vagyok képben, hogy hol lehet a gond: azzal van-e baj, hogy kézzel dagasztom, vagy azzal, hogy másféle lisztből készül, mint régebben, mert a Sparban nem ugyanazt a lisztet lehet kapni, mint a Plusban volt. Annyira lágynak hagytam már a tésztáját, több sikérrel, és élesztővel, öregtészta alkalmazásával, hogy szinte szétomlott a tepsiben, mégsem akart a zsemle sem lazább szerkezetet felvenni, így jó is, hogy csak kevés lisztet gyúrtam be, és csak négy zsömle lett belőle.

A maradék csirkemájból pedig májas zsírt készítettem, egy jó darabig le lesz a gondom a munkahelyen a reggeliről.

Utána még hajmosás következett, mosogatás, így elég sokára jutottam el a gyertyák beavatásáig, és a „koszorú” elkészítéséig. Úgy elszaladt az idő, hogy végül csak az eheti gyertyát avattam be, talán vasárnap sort tudok keríteni a többire is. Igaz, így már nehezebb lesz, mert olvadt viasszal stabilizáltam, hogy szilárdan álljanak. Nem szeretném kivenni őket, örülök, hogy meg tudtam csinálni:)

Vettem egy kerámia koszorúformát, ami egy kicsit tálhoz hasonlít. Közepén vagy egy mélyedés, oda karácsonyi potpourrit szórtam, a négy gyertyatartó között pedig luk van, oda lehet állítgatni ágakat, és vizet lehet beletölteni, hogy sokáig frissek maradjanak az ágak. Kolléganőm hozott nekem fagyöngyöt, és fenyőágat, sajnos nem volt időm keresni olyan ágakat még, amik jók lettek volna bele – a lakótelep nem erről szól, amit pedig találtam volna, azt nem volt szívem letörni.

Konyhaasztalom nincs, ebédlőasztal a szobában, rajta a konyhai cuccok, nappalink sincs, ennek a funkcióját az ebédlő látta el – így kénytelen voltam a hűtő tetejére tenni a gyertyákat. De meggyújtottam kicsit, még akkor is, ha nem tudjuk körül ülni:)

A blog ruhája

Ismét csak tanácstalanság:)))

Nézem a bloghoz ajánlott háttereket, és keresgélek. Lehet, hogy nekem van nagy igényem?

Több is tetszett, de egyik sem olyan, amit fenntartások nélkül választanék.

Az egyiknek nagyon jók a színei, a másiknak a fejléce, a harmadikban lenyűgöz a tágas, széles tér, de túl hideg egyébként, a negyediknek nagyon jó nagy betűi vannak, a többi felejtős…

Nem lehetne ezeket összegyúrni, és egy blogot készíteni belőle?

Tesztképpen most váltok, meglátom, melyiknél ragadok le jobban…

Emlék

2001 emlékezetes számomra, van egy jó és egy rossz emlékem arról az időről. 

A jó emlék: októberben kimentünk néhányan a gráci Kálachakra beavatásra, amit a Dalai Láma

tartott.

Az úton borús idő volt egy jó darabig, esett az eső, aztán nem sokkal Grác előtet kisütött a nap, és megjelent az égen két szivárvány. Az egyik átfogta egész Grácot, és ahogy mentünk az úton kocsival, az úton ért földet – szó szerint. Döbbenten néztük előttünk a betonon széttoccsanó szivárványt, (szó szerint úgy viselkedett, mint a víz, a betonról szétfröccsent) és némán, feszülten figyeltük. Izgultunk nagyon, és amikor már szinte karnyújtásnyira látszott tőlünk, kitört a zenebona a kocsiban: mindjárt áthajtunk rajta! 

Nem, nem hajtottunk át, mert eltünt:)

Azóta ez minden ősszel, amikor színesek lesznek a fák, eszembe jut. 

Annyira, hogy ma próbát tettem: meg tudnám-e végre örökíteni az utat? Erősen kételkedtem magamban, hisz még egy tisztességes fát sem tudok rajzolni. 

Ezért Évitől kapott vázlatfüzetembe próbálkoztam először, ceruzával. 

Utána átfestettem vízzel… 

És sikerült!!!!!

Vettem a bátorságot, és megpróbáltam az utat lerajzolni. A képnek vannak hibái, hisz olyan, mintha az utat felülről látnám, ezért került egy magányos fa és egy templom is a képre, de azért én igy is sikerültnek tartom. 

Ezt is először ceruzával rajzoltam meg. A fotó nem a legsikerültebb, mert az ölemben volt a rajztábla, de most már elég késő van ahhoz, hogy még a fotoshopba is behívjam, és állítgassam. 

és utána ezt is átfestettem, sűrű ima közepette. Nagyon féltem tőle, hogy elrontom:) 

Ilyen lett… pontosan úgy, ahogy akkor az úton tobzódtak a színek. 

Megállapítás

Ami a fákon reggel még szinte citromsárga volt, az estére narancsszínt öltött, a narancs barulni kezdett, és a zöld pedig sárga pöttyöket kapott. 

Ma szinte egész nap figyeltem a fákat, és döbbenet volt látni, milyen gyorsan változik a színük. 

Címkefelhő