amit megkötsz az égben, azt megkötöd a földön is – másképpen: amint fent, úgy lent

kiscipők

Ezt varrtam:) – kiscipők és kiscsizma a babán… Éva szabta, szabásminta alapján, én varrtam.. A babán levő ruhákat mind Éva varrta. 

 

 

 

 

 

 

Kishúsvét

Idén a nyuszi nem tojt semmit, senkinek, még az unokáknak sem:(

Igyekeztem legalább a megszokott hagyományaimat idén is hozni, így sütöttem kalácsot, bár jó ideje nem eszik a gyerekek. Kiskalács készült, jó lesz nekem a munkahelyre, kenyér helyett.

Szombaton hajnalig papírdíszeket gyártottam. Eredetileg szerettem volna egy csokor virágot is venni az asztalra, de az már nem fért bele a költségvetésbe, több dísz elkészítése pedig nem fért az én időmbe, így csak két-három tojásquillinget készítettem, egy-két virágot, és origami technikával három lótuszvirágot. Úgy terveztem, hogy több nyuszi és csibedíszt is készítek még, de a fene gondolta, hogy ennyi időt elvesz mindegyikből egynek a kivágása, apró kiegészítők ragasztgatása. Ők ott bujkálnak a falon, a tojás és virágmintákat az ágakra akasztottam – ebből is szerettem volna többet készíteni, de ennyi sikerült. Éva lány hozott haza egy virágzó faágat, az került a keskeny vázával együtt a széles vázába, és elé a lótuszvirágok.

Vasárnap délután azzal telt, hogy kiscipőket varrtam, Éva lánynak segítettem be, aki három garnitúra játékbabaruhára kapott megbízást, és kicsit elcsúszott az idővel, így a babacipőket bevállaltam, filcből készültek. Épp csak készen lettek, vasárnap este hétre szállította le a lány.

 

Aztán vasárnap éjjel pedig tojásokra rajzolgattam, ha már nem vettünk tojásfestéket, azért legyen kicsit hímes jellegük:)

Csendes húsvét volt, mindenkinek volt mit kipihennie az előző hétről…

Nálam papírból vannak a tantuszok. Lassan esik le, mint a hulló falevél. Két hónapja is annak már, hogy asztrológusnál voltam. Akkor azt mondta, hogy beáldoztam magam, de lassan már vége, még egy-két év. Bólintottam rá, felfogtam, valahogy nem volt újdonság, csak egy kis tudatosítás. Fátylat rá, lépjünk tovább.

Volt abban az elemzésben egy másik mondat is: meg fogod tudni oldani…
Ez volt a legtöbbször a válasz a kérdéseimre, és akkor erre is rábólintottam. Igen, eddig is így volt, még büszke is voltam magamra, adtam magamnak egy kis vállveregetést.

A napokban földet ért a papírtantusz.

Meg fogod tudni oldani – mert mindig lesz valami szar, amit meg kell oldani – jött a mondat kiegészítése részemről, mint felismerés. Ha nem másokért kell áldozatot hoznom, akkor magamért. A magam álmából, vágyából, tervéből kell áldozatot hoznom magamért, hogy kikeveredjek valamilyen aktuális állapotból, helyzetből. Soha nem lesz vége. A nyolcas házas Nap már csak ilyen.
 Már, akinél… van, aki tudatosan nem vállalt fel és nem hozott meg áldozatot másokért, mert mindenki vigye a saját batyuját. Ennél sokkal szebb volt a megfogalmazás, és egyet lehetett vele érteni, de az ő nyolcas házas Napja valószínűleg nem ugyanazokat a fényszögeket kapja, mint az enyém. Na, ez volt az a felismerés, ami az előző bejegyzésben említett légzőgyakorlatokra hívta fel a figyelmemet.

És ez a négy szó azonnal aktiválta a Mars-Plútó fényszögemet, a háttérben rejlő Lilithel együtt. Az átkozódásnak olyan fokára emelt, ami becsületére válna egy temperamentumos olasz/spanyol/roma asszonynak is. Ez a fényszög már csak ilyen. (igaz, ez az a fényszög, ami azt mondja: meg fogod tudni oldani – csak előtte elátkozzuk a jó édes anyját is annak, aki miatt már megint meg kell valamit oldani).

Egyszer kaptam egy elemzést egy asztrológustól – inkább nem reklámoznám, jó asztrológus, de néha szerintem több kárt okoz egy-egy iránymutatásával, mint amennyi segítséget ad – az elemzésben arra hívta fel a figyelmemet, hogy olyan pusztító sötét erők lakoznak bennem, ami ha átkozódás, és indulat formájában kitör, világégést, robbanást is okozhat. (kicsit viccesen hangzik, de van benne valami)

Ez is a Mars-Plútóhoz tartozik. Eddig még csak töredékét mutattam meg a környezetemnek – a többi magamban hangzott el:))

Nem sok kell ahhoz, hogy hangos legyen.  

Sírjak, vagy nevessek? Jelenleg az elsőre áll a szám…

Ebben a hónapban talán megoldottam. És a következőben? És utána? És utána? Kiürülőben a fegyvertár…

… nincs már lejjebb… 
De, van… lejjebb, és még lejjebb… ez úgy hangzik, mint egy meditációs lazítás, pedig sokkal inkább görcs van mögötte. 

Lélegezz!

(A kép innen származik) 

 Ezt napjában többször kiadom magamnak utasításként, mert időnként elfeledkezem róla. Mély, egyenletes, idomított, irányított légzéshez szoktatom magam. 

Egyszer Huszi Sanyi előadásán voltam, és egy meditációban valami olyan gyakorlat volt, hogy lelassítottuk a légzésünket, a szív, és egyéb szervek működését. Akkor nagyon határozottan különbséget lehetett tenni aközött, hogy milyen, amikor visszatartjuk, visszafojtjuk a lélegzetünket, vagy egyszerűen csak megállítjuk a lélegzés folyamatát. 
Első esetben egy idő után elfogy a levegő, és elemi erővel robban a levegő iránti szükséglet, szinte fuldokolva veszünk levegőt.
A második esetben lelassulnak az életfunkciók, a levegővétel, és olyan érzés, szinte nincs is szükség rá. Akkor, a meditációban eljutottam addig, hogy már egyáltalán nem vettem levegőt, és nem hiányzott. Nem feszített a tüdöm, nem fuldokoltam, stb. Hatalmas béke, és csend volt bennem. Nem tudom meddig bírtam volna, ha nem hoz vissza Huszti Sanyi bennünket. Említettem is neki, hogy egy ilyen gyakorlatba bele is lehet halni, sőt tudatosan el lehet távozni, amit megerősített, hogy ez bizony így van, buddhisták tudnak így távozni az élők sorából, amikor úgy érzik, letelt az idejük. 

Mostanában szoktam gondolni erre a gyakorlatra – ezért napiparancsba adtam magamnak a kötelező légzést:)

Egyik-másik gyerekem már ismeri: milyen az, amikor már levegőt venni is elfelejtünk. Valószínűleg a mögötte rejlő ok a rejtőzködés, elrejtőzés a válságos időszakok elől. Sajnos nem működik. Az élet megtalál.  

PhDr

Nem tehetek róla, én sajnálom ezt a szerencsétlen embert. Nem azért, mert ártatlan, hanem azért, mert nem érti. Látni az arcán a zavarodottságot, bármilyen fapofát is szeretne vágni, látni a szomorúságot, mert ő tényleg elhiszi, hogy csak az ország érdekében tett mindent.

Nem a doktori címmel van a baj. Hanem azzal, hogy nem vállalta fel az elejétől fogva,  nem volt nyílt, és őszinte.

Sajnálom őt, bár talán nem érdemli meg, de ha a képére nézek, szinte érzem azt, amit érez, és ez nem jó. Tudom, sok ember élete ment tönkre általa, (lassan az én családom is) mégis…

Ami azt illeti, Orbánt szívesebben látnám a helyében. Schmitt csak tehetetlen báb volt a kezében. A mástól, egymástól való függőség sosem vezet jóra, csak a jót alkotó szövetség.

Néhány órával később módosítok: ez nem szerencsétlen, és nem szánnivaló, hanem hülye…. bocsánat…  

A nagy hír az, hogy nincs hír…

A héten már mentem dolgozni, de jól még nem vagyok. Nem csak a derekammal és a lábammal van baj, hanem a lelkivilágommal is. Értem én, hogy az orvosok szerint ezzel – mármint a dupla gerincferdülésemmel – kell együtt élnem, de valahogy nem sikerül elfogadni, hogy ez fájdalommal is jár, hogy rendszeresen lezsibbad a lábam, és hogy ezen nem lehet már segíteni. Kaptam a barátnőmtől tisztességes masszázst, néhány tornagyakorlatot, de ami évekkel ezelőtt elindult, hogy nem szeretek tükörbe nézni, az most is fennáll. A reumatológus írt ki derékszorítót, és azt mondta, ezt már mindig hordani kellene. Teljesen vicces, mert már egy hét után kiment a formájából, hisz az úszógumijaimon visszapöndörödik, és semmit sem tart a gerincemen. Ezt ruhán felül hordani képtelenség. Alatta még inkább. Teljesen torznak érzem magam.

Itthon voltam majd’ két hónapig, és nem volt lelkierőm rajzolni, vagy bármi más kreatív dologgal foglalkozni. Tegnap és ma viszont már muszáj volt színeket látni, és rajzolgattam, próbálgattam a pasztellkrétámat, kevés sikerrel. Nézegetem a blogokat, találtam egyet, amit egy 60-70 év körüli hölgy vezet, három-négy éve kezdett el rajzolgatni, – szintén pasztellel – és csak ámulok, hogy mit tudott már az első lépéseknél. Jó lenne, ha ismernék valakit a közelemben, aki szintén rajzolgat, és együtt próbálgatnánk apró fogásokat, valakit, akit meg lehetne kérdezni: te hogy csinálod? Ezt hogy kell? Na, ilyen embert nem ismerek…

Eszembe jutott, hogy két pasztell készletem van, egyik lágy, a másik kemény kréta. A keményet nem használtam eddig, mert nem lehet olyan jól keverni a keménysége miatt a színeket, de rajzolni sem nagyon, mert szögletes rúd, aminek nincs hegye, hogy időnként vékony vonalat lehetne húzni vele. Olyan, mint az iskolai táblakréta. (A lágy is ilyen, csak nem szögletes.) Eddig sajnáltam eltörni őket, mert mi lesz, ha úgy sem tudom használni, és csak tönkreteszem. A lágy krétát meg sajnáltam is volna, mindig ott a félelem bennem: nem lehet csak úgy próbálgatni, mert gyorsan elfogy, és nem lesz pénzem másikra.
Mivel a keményebbet úgysem használtam, a napokban vettem a bátorságot, és törtem le belőlük egy kis darabot, amit el lehet fektetni a lapon, és úgy dolgozni vele. Egy kicsit próbálgattam, hogy mit tud,- illetve mit tudok én – végül papírra vetettem egy virágcsokrot.

A próbák: színek és vonalak:

A lágy krétával ezt rajzoltam:

 

A kemény krétával pedig a próba után ezt:

 

A képen a színek nem jók, mert tisztességes fényképezőgépem sincs, a sárga túl sárga a képen, ennyit nem is vittem fel a papírra, a vörös viszont ilyen vörös. Nagy buli volt a krétadarabot a saját tengelye körül megforgatni, és lám, szírmok és virágok lettek belőle:)

Ahogy most elnézem a színpróbát, pont úgy néz ki, mint a gerincem… elcsúszott csigolyák közé préselt fájdalom, ami kitörni szeretne:( 

Nők…

Tegnap Főnökasszonyom déltájt végigszaladt az irodákon, és jelezte, úgy készüljünk, lehet, hogy bombariadó lesz. Kérdéseinkre nem tudott választ adni, vagyis ő sem sokat tudott: lehet, hogy csak próba, lehet, hogy éles, lehet, hogy lesz, lehet, hogy nem lesz. De készüljünk fel, ne legyen felesleges holmi elől, ha ugrani kell.

Rövid idő múlva a folyosó végén, a konyhában sor állt a mosogató előtt. A nők mosogatni kezdték edényeiket, mert milyen már az, ha a bombának szennyes edények között kell felrobbannia. Tudjuk, úgysincs bomba sehol, mert aki igazán robbantani akar, az nem szól előre, de ha a bomba nem, akkor mit szólnak majd azok, akik bejárják az épületet…

(kép a femináról származik) 

Amikor megszólalt a hangszóró, már vidáman és megnyugodva soroltunk ki a kapun: az irodákban rend van, és ez a fontos.

Címkefelhő