amit megkötsz az égben, azt megkötöd a földön is – másképpen: amint fent, úgy lent

Archive for the ‘hétköznapok’ Category

az ember azt hinné… lélegezz!

… nincs már lejjebb… 
De, van… lejjebb, és még lejjebb… ez úgy hangzik, mint egy meditációs lazítás, pedig sokkal inkább görcs van mögötte. 

Lélegezz!

(A kép innen származik) 

 Ezt napjában többször kiadom magamnak utasításként, mert időnként elfeledkezem róla. Mély, egyenletes, idomított, irányított légzéshez szoktatom magam. 

Egyszer Huszi Sanyi előadásán voltam, és egy meditációban valami olyan gyakorlat volt, hogy lelassítottuk a légzésünket, a szív, és egyéb szervek működését. Akkor nagyon határozottan különbséget lehetett tenni aközött, hogy milyen, amikor visszatartjuk, visszafojtjuk a lélegzetünket, vagy egyszerűen csak megállítjuk a lélegzés folyamatát. 
Első esetben egy idő után elfogy a levegő, és elemi erővel robban a levegő iránti szükséglet, szinte fuldokolva veszünk levegőt.
A második esetben lelassulnak az életfunkciók, a levegővétel, és olyan érzés, szinte nincs is szükség rá. Akkor, a meditációban eljutottam addig, hogy már egyáltalán nem vettem levegőt, és nem hiányzott. Nem feszített a tüdöm, nem fuldokoltam, stb. Hatalmas béke, és csend volt bennem. Nem tudom meddig bírtam volna, ha nem hoz vissza Huszti Sanyi bennünket. Említettem is neki, hogy egy ilyen gyakorlatba bele is lehet halni, sőt tudatosan el lehet távozni, amit megerősített, hogy ez bizony így van, buddhisták tudnak így távozni az élők sorából, amikor úgy érzik, letelt az idejük. 

Mostanában szoktam gondolni erre a gyakorlatra – ezért napiparancsba adtam magamnak a kötelező légzést:)

Egyik-másik gyerekem már ismeri: milyen az, amikor már levegőt venni is elfelejtünk. Valószínűleg a mögötte rejlő ok a rejtőzködés, elrejtőzés a válságos időszakok elől. Sajnos nem működik. Az élet megtalál.  

Reklámok

Kibontakozás

Anna lányom átküldött egy linket, nézzem meg, és ájuljak el… a videón a srác biztos kézzel, elsőre, rajzolás nélkül vág ki metszeteket. 

Megnéztem, megcsodáltam, de nem ájultam el, sőt, tájékoztattam a lányt, hogy ezt ő is képes megcsinálni.
Válasz nem jött: vagy nem érdekelte, vagy nem hitte el.

Engem viszont érdekelt, képes lennék-e egy papírlapot úgy „kivágni”, hogy nem tudom előre a mintát, alakul, ahogy egyik forma és vonal jön a másik után.

Ma elővettem egy sima gépírópapírt, (fénymásolópapír), és a manikűrkészletem, abból a körömtisztítót, vagy mifenét, ezt nem szoktam használni, csak egy másikat. Most viszont úgy néztem, hogy alkalmas lesz ahhoz hasonló eszköznek, mint amit a fafaragók használnak, és elkezdtem gyilkolni vele a papírt. Szó szerint gyilkolni, mert a géppapír nem alkalmas arra, hogy életlen késszerűséggel, pengével vagdossák, a végén ott is szakadt, aminek a közelében sem jártam. Ennek ellenére jó játék volt, bár az ujjam kicsit szétlapult, ahogy erővel nyomtam a vágóeszközt, ami nem akart vágni.

Ez lett belőle.

Ezzel az eszközzel:

Az egész kísérletezés lényege a játék, hogy megmutassam Annának, hogy lehet egyből az anyagba vágni, faragni, és menet közben találni ki a mintát, csak bátorság kell hozzá. Arra kell még figyelni, hogy mikor pozitív, és mikor negatív a kivágás. (Tudom, lehetett volna az én kezdetleges mintám sűrűbb és csipkésebb hatású, de nem ebből a papírból, nem ezzel a szerszámmal, és nem az én kézügyességemmel). És kell persze a megfelelő szerszám, ami a lánynak van, és bátorság, önbizalom – ez is alakul lassan, ahogy a legutóbbi faliképét elnézem, íme:) 


Lassan egy éve már, hogy szerettem volna varrni egy olyan ajtódíszt, ami egész évben az ajtón lehet, és mindig az évszaknak megfelelő díszeket teszek rá. Láttam is egyet tavaly, nagyjából elképzeltem, hogyan oldanám meg, aztán nem lett belőle semmi. (Annak a házikónak a közepe lyukas volt). Most viszont találkoztam egy külföldi honlapon egy másik házikóval, és most, hogy itthon pihentetem a derekam, még időt is tudtam rabolni arra, hogy megvarrjam, egy kicsit másképp. A külföldi blogon kör alakú volt a házikó, és sok volt egymás mellett, akár gyerekek is használhatták egy kis falu felépítéséhez.  Én viszont úgy varrtam meg, hogy a munkahelyen az ajtóra kerül majd, és mindig más-más dísz lesz rajta, évszaktól és ünneptől függően. (Tudom, nem munkahelyre való…)

Az ajtódíszt a kolléganőim is reklamálták már, mert a mi irodánk kb. középen van a folyosón, így segítette a tájékozódást a karácsonyi ajtódísz, minket is könnyebben megtaláltak, csak az ajtódíszt kellett keresni. Azt azonban karácsony elmúltával leszedem, és most készült helyette másik. Télen lehet rátenni egy kis „havat”, hópelyhet, téli csillagot, tavasszal és nyáron virágokat, húsvétkor hímes tojásokat, ősszel őszi gyümölcsöt, tököt, stb. mindezt filigránból, szövetből varrva, vagy Anna faégetett kis alkotásait. Mindig megtalálható leszek, és nem kell lecserélni, csak télen az adventi ajtódíszre:)

 

Éva eközben megvarrt egy Totoró jelmezt:)

(Főzni és mosogatni bezzeg nem akar senki) 

“Lebénultam”

Hetek óta fáj a derekam. (Pontosítok, évek óta fáj a derekam, már az a furcsa, ha nem, de most “rázendített” még jobban, az egésznapos talponlét lehet az oka). 

HOlnap nem megyek dolgozni.  

Nem azért, mert nem akarok, hanem azért, mert nem tudok. “Beállt” a derekam. Erősen kétlem, hogy bejutnék:) 

Majd gyógyítgatom magam itthon, és valamelyik lányt felkérem egy kis masszírozásra:)

Dohányzásra kijelölt terület (ez a 700. bejegyzésem)

   A képet a neten találtam, egy blogon.

Az épületünk – ahol dolgozom – ötemeletes, és minden emeletén alakítottak ki egy kicsi helységet, ahol cigizni lehetett. (A dohányzó helység egyik fala csupa üveg, a csupa üvegben egy ablak, az ablak billenős, kinyitni nem lehet. A dohányzók Dél-Nyugati fekvésűek, ez gondolom a nyári hőfokot megmagyarázza).

Én a földszinten vagyok, nekem fel kellett volna járnom az elsőre, ehelyett inkább a bejárat előtt gyújtottam eddig is rá, hóban, fagyban, esőben, hőségben. A bejárat fölött védő tető van. Nekitámaszkodtam a falnak, legtöbbször egyedül voltam, és elmerültem a kerítés mellett égre szökő fák hajladozó ágainak látványában, és az égen a felhők mozgásában, és a csendben. Itt mindig mozog a levegő, fúj a szél – kivéve 40 fokban. Imádtam. Még a hőséget is.

Az új rendelet szerint a dohányzás megszűnt a dohányzókban. Az új rendelet szerint a bejárattól öt méterre lehet csak rágyújtani. Előre sétáltunk, ám ez nem volt elég, mert az ügyfelek még mindig mellettünk jöttek el, így még odébb kellett mennünk, az épület sarkáig. Vagyis a kanyarba letettek nekünk egy csikktartót, amiről az első nap kiderült, hogy nem elég. Másnap került még egy, ez sem elég, de több hamutartó nem került le a dohányzókból.

Egy nap sem kellett hozzá, és az autóval rendelkezők már szidtak, mert a kanyarban ki kell, hogy kerüljenek minket. Tető nincs, eső, hó, szél van, had pusztuljon a férgese, megérdemli.

Tegnap már eset volt. Az épületünkkel szemben van egy másik, egyemeletes épület, és néhány dohányos nem jött a hamuzóhoz közelebb, hanem az úton megállt. Állítólag a cigifüst beszállt az egyik ablakon. Az ott dolgozó kedves kolléga rikácsolások közepette elküldött minket máshova – melegebb éghajlatra – cigizni, majd kerített – Isten tudja honnan – egy szép nagy karót, és leszúrta a bokrok mellé, a bejárati úton. A másik oldalon egy rendeltetés nélküli oszlop található. Mindkettőre kitett egy papírt, és ráírt a dohányosoknak szóló néhány útmutatást. Egy óra múlva a papír nem volt ott.

Éljen a tolerancia. Az épület hátsó bejáratánál van egy nem használt, három oldalról elkerített biciklitároló, csak egy tetőt kellene rádobni. A hátsó bejárat állandóan zárva van, mert a biztonsági őr nem lát rá, nem használható, pedig minden meg lenne oldva, ha egy tetőt tennének rá, de arra nincs pénz, és különben is: nehogy már emberi körülmények közé kerüljenek a dohányosok, még a végén megmaradnak. Így lehet csökkenteni a létszámot. Ha sokszor megbetegszenek, majd nem gyújtanak rá.

Szóval mindenki egy rakáson dohányzik. Jönnek a csajok, beszélnek, egyik rikácsol, másik sivít, harmadik károg, negyediknek lehet, hogy emberi hangja van, de mondanivalója az nulla.

Képzeljétek, ezek beszélnek! Sokat! Folyamatosan! Egyszerre!

Vége a csendnek. Elvettek tőlem ötpercnyi külön világot, ami látszólag csak az enyém volt ezidő alatt:(

Jajjnekem!! :)))

Ö…. Izé… Többszörösen is:)))

 Eredetileg csak annyit akartam a fenti cím alá megjegyezni, hogy Ancsa megkóstolta a házi cérnametéltet:)))

 1.)Az úgy volt, hogy jött Picur testvére és annak barátnője látogatóba, és valahogyan ottragadtak ebédre is. A leveshez főzött cérnametélt elfogyott, üzletek zárva, nem volt mit tenni, gyúrtam, nyújtottam, vágtam, kifőztem. Ancsa pedig megbírta enni.
Néhány évvel ezelőtt lefintorogták ikertesójával együtt, hogy a közérti jobb.

Ancsa ma megjegyezte, hogy nem akarok-e máskor is ilyet csinálni…

 2.)Rendet tettem a szekrényem aljában, és, ha már vettem mindenféle nylontasak tárolót, ideje volt belepakolni a varrásra szánt anyagokat, „kinőtt” ruhákat. Közben nagyszatyorban találtam kisszatyrot, amiben találtam egy tábla Milka csokoládét. Tűnődve néztem, mikor, és honnan kerülhetett oda. Aztán felderengett, hogy tavaly talán elszámoltam magam, és sikerült mikulásra egy tábla csokival többet vennem, mint ahányan vannak a kölkök. Akkor úgy döntöttem, hogy a fölös tábla csokit ezek szerint nekem hozta a Mikulás. Most tétovázva kóstolgatom: jó-e még:))) (lassan el is fogy, azt hiszem, bátran megállapíthatom, hogy ehető)
Egy másik tasakban pedig szőlőcukrot találtam, nyáron táraztam be, hogy legyen, ha édesség ehetnékem támad. Ha már eddig bírta, böcsületesen kitettem egy bon-bontartóban az ebédlőasztalra, közprédának:))

 3.) Beléptem a blogomra, rögtön a statisztikákkal indít, és teljes megdöbbenéssel tapogatóztam a szemüvegem után, ami rajtam volt: december 26-án az átlag 40 látogató helyett 400-an tévedtek a blogomra. Legtöbben az országblamázst olvasták tegnap is, és ma is.

4.) Ancsa meglátta a Lidl csütörtökön kezdődő akcióit… Én nem akarom látni…

Világok világa…

Elkülönült világok. Mármint egymástól elkülönült világok, de mind az enyém, hozzám tartozik. Teljesen másról szól az a világ, ami az otthonom falai közt zajlik. Más a munkahely világa, – ezek a stresszes, feszült állapotok – és megint más, amikor Tarot-osok összeülünk beszélgetni. Ez a felszabadultság ideje. Sok nevetés, beszélgetés, elmélkedés.

És más az a világ, amikor enyhe stresszel, késve, beesem a munkahelyemre, lehajítom a táskámat, megtámadom a már lefőzött kávém, (kolléganőm jóvoltából) vagy a kávéautomatát, és visszalépek a bejárat elé. Lehetőleg egyedül. Csend van, béke és nyugalom. Susognak a fák a szélben – ott mindig fúj egy kicsit a szél – csivitelnek a madarak, és még nincs forgalom. Az időben érkezők már az irodájukban, és még nem indult meg az egyik épületből a másikba járkálás, felettem a szabad, végtelen égbolt, vonuló felhőkkel, a rendszeresen áthúzó repülőkkel, virít a rózsa egy-két bokron…  valóságos, mégis valószerűtlen az egész a kora reggeli napfénnyel, meg úgy általában a reggeli fényekkel, még akkor is, ha esik az eső, borús az ég. Az a néhány perc az én igazi világom a beszédes csendjével… Ilyen percek után mondhatom azt, hogy most már tényleg indulhat a nap.

És ezt mind kifejezi egyetlen Tarot lap: a Világ lapja. Nagyon nehéz elemezni, mert mutathat gondolatvilágot, érzelemvilágot, fizikai világot, szellemvilágot. Megmutatja az általam teremtett világot. Ezt egy kicsit tagadom, mert ebben a világban hiába van meg a saját világom, ugyanabban a közegben mozognak más emberek is, igaz a saját világukkal, és az egymástól elkülönült világok így összefonódnak. Az én világom a te világod is, még akkor is, ha mégsem.

A Világ lapjának száma: 21. A 2-es szám azt mutatja meg, hogy mit tükröz az élettapasztalatom, mit tanultam meg az életből a tapasztalatok által, megmutatja a látható és láthatatlan világ energiáit, hisz a szinkronicitás, a véletlenszerű, vagy párhuzamos események száma. Az 1-es azt mutatja meg, mennyire tudatosan teremtettem saját világomat, mennyire élek egységben önmagammal, a világgal, mennyire veszek részt ebben a világban, és mennyire tudatosan teszem ezt. Vagyis azt mutatja, hogy mennyire használom tudatosan a teremtő erőmet, és mennyire élek a jelen adott percében.

A 2-es szám az ötlet, az 1-es a tervező, a kettő összege 3, a formába öntés száma, egyben a világ (21) elfogadásának száma, és a kreativitásé. Enélkül a szám nélkül nem ölt fizikailag testet semmi. A világok világának száma pedig 21+21=42, ami nem más, mint a monád száma, a bennünk rejlő isteni szikra. A 21 tükörképe 12. A spiritualitás száma, és megérkeztünk:)

Magam sem gondoltam, hogy ez a bejegyzés megint az akasztott lapjánál fog kikötni:)

Forr a világ tengere…

Rengeteg gondolatom van róla nap mint nap, olvasom a híreket, és gyakran érzem magam úgy, hogy most megyek, és lesikálom magamról ennek a sok szennynek a lenyomatát. Akartam írni róla sokat, de rájöttem, hogy nem érdemes…

Felesleges erre koncentrálni, mert elviszi a fókuszból a lényeget, amire viszont nem árt összpontosítani… 

Címkefelhő