amit megkötsz az égben, azt megkötöd a földön is – másképpen: amint fent, úgy lent

Archive for the ‘pihenés’ Category

Hírek – rólam – és rajzgyakorlat

A nagy hír az, hogy nincs hír…

A héten már mentem dolgozni, de jól még nem vagyok. Nem csak a derekammal és a lábammal van baj, hanem a lelkivilágommal is. Értem én, hogy az orvosok szerint ezzel – mármint a dupla gerincferdülésemmel – kell együtt élnem, de valahogy nem sikerül elfogadni, hogy ez fájdalommal is jár, hogy rendszeresen lezsibbad a lábam, és hogy ezen nem lehet már segíteni. Kaptam a barátnőmtől tisztességes masszázst, néhány tornagyakorlatot, de ami évekkel ezelőtt elindult, hogy nem szeretek tükörbe nézni, az most is fennáll. A reumatológus írt ki derékszorítót, és azt mondta, ezt már mindig hordani kellene. Teljesen vicces, mert már egy hét után kiment a formájából, hisz az úszógumijaimon visszapöndörödik, és semmit sem tart a gerincemen. Ezt ruhán felül hordani képtelenség. Alatta még inkább. Teljesen torznak érzem magam.

Itthon voltam majd’ két hónapig, és nem volt lelkierőm rajzolni, vagy bármi más kreatív dologgal foglalkozni. Tegnap és ma viszont már muszáj volt színeket látni, és rajzolgattam, próbálgattam a pasztellkrétámat, kevés sikerrel. Nézegetem a blogokat, találtam egyet, amit egy 60-70 év körüli hölgy vezet, három-négy éve kezdett el rajzolgatni, – szintén pasztellel – és csak ámulok, hogy mit tudott már az első lépéseknél. Jó lenne, ha ismernék valakit a közelemben, aki szintén rajzolgat, és együtt próbálgatnánk apró fogásokat, valakit, akit meg lehetne kérdezni: te hogy csinálod? Ezt hogy kell? Na, ilyen embert nem ismerek…

Eszembe jutott, hogy két pasztell készletem van, egyik lágy, a másik kemény kréta. A keményet nem használtam eddig, mert nem lehet olyan jól keverni a keménysége miatt a színeket, de rajzolni sem nagyon, mert szögletes rúd, aminek nincs hegye, hogy időnként vékony vonalat lehetne húzni vele. Olyan, mint az iskolai táblakréta. (A lágy is ilyen, csak nem szögletes.) Eddig sajnáltam eltörni őket, mert mi lesz, ha úgy sem tudom használni, és csak tönkreteszem. A lágy krétát meg sajnáltam is volna, mindig ott a félelem bennem: nem lehet csak úgy próbálgatni, mert gyorsan elfogy, és nem lesz pénzem másikra.
Mivel a keményebbet úgysem használtam, a napokban vettem a bátorságot, és törtem le belőlük egy kis darabot, amit el lehet fektetni a lapon, és úgy dolgozni vele. Egy kicsit próbálgattam, hogy mit tud,- illetve mit tudok én – végül papírra vetettem egy virágcsokrot.

A próbák: színek és vonalak:

A lágy krétával ezt rajzoltam:

 

A kemény krétával pedig a próba után ezt:

 

A képen a színek nem jók, mert tisztességes fényképezőgépem sincs, a sárga túl sárga a képen, ennyit nem is vittem fel a papírra, a vörös viszont ilyen vörös. Nagy buli volt a krétadarabot a saját tengelye körül megforgatni, és lám, szírmok és virágok lettek belőle:)

Ahogy most elnézem a színpróbát, pont úgy néz ki, mint a gerincem… elcsúszott csigolyák közé préselt fájdalom, ami kitörni szeretne:( 

Reklámok

Játék

Péntek éjjel hajnal négyig varrtam. Még délután kezdtem, azt hittem, egy délután megvarrom a  három betervezett játékot. Kettőt kreatív újságban láttam, egyet egy külföldi honalapon. Ez utóbbi volt számomra a legegyszerűbb, és a legérdekesebb. Elmélyülten tanulmányoztam a figurát, ami macinak volt feltüntetve. Én első nekifutásra kételkedtem benne, mert bár elég macis, mégis, ennyi erővel lehetne röfi, vagy cica is. De ez egy maci. Esküszöm. Én is annak varrtam meg. Sajnos nem láttam az unokám első reakcióját, amikor kézbe vette, mert korán reggel elutaztak, és a vonaton kapta meg, hogy nyugton maradjon, de Bella szerint is felismerhetően egy maci. Állítólag átölelte, és mondta: mesemaci (mee brumbrum)

 A másik egy bohóc volt, ezt is egyszerű volt megvarrni, csak kicsit hosszadalmas, mert kézzel varrtam mindkettőt. Aki azt hiszi, hogy az egyszerű megvarrása gyorsan megy, az téved. Egyiken sem látszik, hogy mennyit kellett totózni a helyes sorrenden, hogy minél könnyebben készüljön, és mennyi rejtett öltést tartalmaznak. (A maci nem ilyen rózsaszín – így tényleg inkább kismalac – hanem barna anyag híján okkersárga pólóból készült. Mobillal fotóztam, éjszaka, lámpánál, ez lett belőle)

 

A harmadik még ki sincs szabva, de remélem, hogy még lesz időm megvarrni azt is:)

 Tíz éve nem voltam táppénzen, ha erősen megfáztam néha, azt két-három nap szabadsággal kikúráltam annyira, hogy tudtam dolgozni menni. Viszont ez alatt a két-három nap alatt a fejem százkilós volt, húzott a párnára, vagy csöndes kómában leledzett. Most viszont, hogy a derekam vagy csípőm mondta be az unalmast, a fejem éber, és fantasztikus így itthon lenni. Jut idő majdnem mindenre: főzök, dolgozom, vagyis írom az angyali üzeneteket, elemzem a tanulóim munkáit, varrok, olvasok, netezek. Nagy részét lehet félig ülve, félig fekve csinálni, így még pihenek is esetleg a főzés, vagy a gép előtt ülés után.

 Még annyi tervem van… és mindjárt dolgozni kell menni…

CSön-csön gyűrű…

Biztos emlékeztek még a gyerekkori játékra:

Egy hunyót választanak a gyerekek, aki kimegy. A többiek összeteszik a kezüket, egyikük a gyűrűt tartva körbemegy. Az utolsó sornál beleteszi a soron következő gyerek kezébe. A hunyó feladata megtalálni, hogy kinek a csukott kezében van a gyűrű.

Így vagyunk mi is most ismét egy hasmenéses, gyomorrontásos vírussal: Picur lassan kilábal belőle, Csurin tegnap jött ki, fiamon ma. Az én gyomrom csöndesen bugyborékol, de még nem csinál mást.

Vajon ki a következő? Ki adja tovább, kinek? Hol jár a gyűrű, vagyis a vírus?
Azt is kérdezhetném: komámasszony, hol az olló? 

A lélek az oka a sajgó deréknak

Ha csak sajogna…  konkrétan mozgásképtelennek érzem magam. Illetve éreztem még tegnap, haza is jöttem egy kemény nap munka után, és ezen a héten is itthon vagyok. Elméletileg pihenni, feküdni… Gyakorlatilag: hosszú…

“Manapság az általános válság kapcsán, tapasztalatom szerint ugrásszerűen megemelkedett a derékfájósak száma, óriási a lelki és anyagi teher az embereken. (Dr. Dobos Márta)

Munka mellett szeretnének, illetve kénytelenek felépülni. Ilyenkor kompromisszumot kell kötni, hiszen bár esetleg több hétig pihenni kellene, ezt sokan nem tehetik meg, mert kockáztatnák a munkahelyüket. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a külső szorítás és a belső béke, a gyógyulás között.

Van, aki nem veszi komolyan, hogy a betegség a lélek jelzése. Általános tapasztalat, hogy ha a finomabb jelekből nem értünk, mozgásszervi betegségek terén eljuthatunk például a porckorong-sérvig. Aki viszont rendszeresen foglalkozik magával, kielégítően mozog, pihen, egészségesen táplálkozik és a lelki életére is energiát fordít, tünetmentesen is megélhet egy mozgásszervi problémát, akár elferdült, kopásos gerinccel is. Amikor megbillen az egyensúly az életünkben, ugyanez az alaphelyzet fájdalmat, korlátozott mozgást okozhat. “

(Az alábbi szöveg már más linkekről származó idézet) 

“Az alapvető probléma tisztázása az első és megkerülhetetlen lépés. A szembenézés mindig fájdalmas és kockázatos, hiszen ha felismerjük, hogy túl sok nehézséget okoz nekünk egy helyzet, esetleg ki is léphetünk belőle, vagyis vége a szőnyeg alá söprés nyugalmának.”

“A lélek üzenete: a derékfájdalom a túlhajszoltság egyik jele. A túl sok stressz, ha nem relaxálsz, nem végzel testmozgást, megmerevíti az izmokat”.

“Másrészt azt jelzi, hogy túl sokat vállalsz, nagy terhet cipelsz. A helytelen, görnyedt testtartás mögött pedig, önbizalomhiány rejtőzik, azt jelzi, hogy valamit szégyellsz. A lelki okok megoldása nélkül nem is lehet hatásosan kezelni ezt a betegséget”.

A helyzet az, hogy nem is érzem nagyon túlhajszoltnak magam. A stressz már kérdéses, lehet benne valami, bár most még nem tudom a konkrét okát,  főleg úgy nem, hogy két hete itthon vagyok szabadságon. (most már a harmadik hete). Hogy pihennem is kellene, azt érzem. Legfőképpen csendre, és nyugalomra volna szükségem, de Bella és a csend és nyugalom nem említhető egy lapon. Örök frászban vagyok, hogy mikor, miben töri össze magát:)))

Mert valahova tartozni kell…

Azt a címet is adhattam volna, hogy Csapatépítés.

Egyik kolléganőnk kb. 4-5 évvel ezelőtt vonult nyugdíjba, és akkor tett egy olyan ígéretet, hogy majd időnként együtt kávézunk a diófája alatt. Az első alkalom most jött el:)

Köztisztviselői nap révén ma nem dolgoztunk, és jó előre lefixáltuk a mai napot, úgy mentünk, hogy egész napra, és nem csak egy kávéra. Az ilyen közös megmozdulásra el szokott jönni az összes nyugdíjasunk is (4-5 fő) feledve minden régi konfliktust, azok is jól elbeszélgetnek, akik együtt dolgozva el tudták volna harapni egymás torkát.

Az időjárás azonban egy kicsit közbeszólt, de a hangulatot nem sikerült elrontania, még a diófa alatti kávézást sem. Ugyanis a garázs is a diófa alatt húzódik, és jó idő híján ott rögtönöztek terített asztalt az evéshez az egész osztálynak.

Így is nagyon jól éreztük magunkat, annyit ettünk és ittunk, hogy úgy éreztük magunkat, mint a kismama, akinek a gyomrában dudorodik a baba feje. (Azt is mondhatnám, hogy nem minket evett meg a gömbőc, hanem mi ettük meg a gömbőcöt, és mi nőttünk egyre nagyobbra) Kószáltunk a telken össze-vissza, ki a garázsban üldögélt, ki a kertet vette szemügyre, ki a házban telepedett le, de a délutáni napsütés azért kicsalt minket mégis a diófa alá is egy kis üldögélésre, álldogálásra. Így a képen nem teljes a létszám, de igazolás arra, hogy igenis, ott voltunk:)))

Hazafelé készülődéskor volt kolléganőnk, vendéglátónk megjegyezte, hogy ilyet máskor is rendezhetünk, és nem kell megvárni, míg az egész osztály összejön, bármikor meglátogathatjuk, mert jó ez így, mert a mai világban valahova tartozni kell.

 

No, ez az utolsó mondata nem arról szólt, hogy szegény, magányos nyugdíjas, mert gyereke ugyan nincs, de kiterjedt családja igen, és a párjával együtt sokat járnak kirándulni, vendégeskedni, vagy őket látogatják szívesen a rokonok, barátok, ismerősök:)

Az Olvasás Élményei: Dorothy Koomson – Barátnőm kislánya

Még nem olvastam ki a könyvet, de máris érdemesnek tartom a megemlítésre, mert bár elméletileg tudom a végét, (nem is vagyok nagyképű) a könyv mégis lebilincselő számomra. A barátnő a főszereplő akkori fiújával keveredik futókalandba, és állapotos lesz tőle. Mire ez kiderül, a kislánya már két éves, és a sokkoló hír hatására a főszereplő szakít a vőlegényével, és a barátnőjével egyaránt. A férfi eltűnik az életéből, (valószínűleg még elő fog bukkanni, de már későn) átmenetileg a barátnő is, bár ő folyamatosan írja a képeslapokat, amiket a főszereplő nem bont ki. 

Az egyiket véletlen mégis, mert nem figyel oda, és az áll benne: barátnője leukémiában haldoklik. Valójában itt kezdődik a könyv. A főszereplő meglátogatja, és a haldokló barátnő arra kéri, fogadja örökbe a lányát, akire jelenleg a szadista nagypapa és élete párja vigyáz.

A történet a négyéves kislány, és a felnőtt nő – aki sosem akart gyereket – összecsiszolódásáról szól, remekül megírt könyv, talán a felénél járok, de tetszik.

Szintén a netről töltöttem le, könyv formában nincs meg, e-book-on olvasom.

Az enyémnél sokkal jobb tartalom  leírást lehet olvasni itt

Az Olvasás élményei – Hajsza Atlantiszért

Mostanában, hosszú munkába járási időnek köszönhetően ismét olvasok, és nem csak spirituális könyveket, hanem úgynevezett szépirodalmat is. Feltételezhetően mindkét könyv, amit most említek, a sikerkönyvek közé tartozik, és pont erről írtam nemrégiben, hogy tisztelet a kivételnek, de idegesítőek, és unalmasak tudnak lenni, főleg, ha már a harmadik oldalon tudom a könyv végét, az addig elkövetett műbonyodalmakkal együtt.

A most olvasott könyv azonban nem ilyen. (netről töltöttem le, és e-bookra téve olvastam, a másik könyvvel együtt)

Az egyik könyv: Andy McDermot – Hajsza Atlantiszért

Erre a címe miatt lettem kíváncsi. A könyv kalandregényféle, tele sok-sok akcióval, harccal, meneküléssel, egy-két halállal végződő csatával, vagyis csupa olyan, amitől engem, ha nem jól van megírva, kiráz a hideg.

(nem olyan régen kaptam egy könyvet, – íróját, címét nem árulom el, mert nem ez a lényeges – ami kriminek és kalandregénynek íródott szintén, de már az első oldalon elkapott a harci idegesség, úgy volt leírva végtelen agresszivitással a vérben tocsogó kezdet, a harmadik oldalon pedig már tudtam a végét, így képtelen voltam elolvasni, és napokig rosszul voltam azoktól a képektől, amivel a könyv kezdett. Oké, nekem kell feltenni magamnak a kérdést, hogy mi bajom van az agresszivitással, de azon kívül, hogy van vele némi bajom, szerintem annyira nem veszélyes a dolog, mert egy jó kis kalandfilm, akciófilm, vagy könyv el bírja nyerni a tetszésemet)

Szóval ebben a könyvben értek meglepetések, és egészen az utolsó fejezetig pont az ellenkezőjét gondoltam annak, mint ami a vége lett. Mindenesetre meghökkentő volt még a feltételezés is, annak ellenére, hogy nagyon is itt van az életünkben ezeknek az eseményeknek a lehetősége.

A lényeg: egy fiatal régész hölgy szülei már a gyerekkorában is Atlantisz nyomai után kutattak, sikerrel, mert találtak is említésre érdemes nyomokat, ám egyik útjuk során, közel egy felfedezéshez megölték őket. A fiatal régész hölgy szülei nyomdokaiba lép, szintén Atlantisz után kutat, és szintén ugyanazt az utat járja be, a világ leggazdagabb ember támogatásával. Természetesen az a társaság, aki a szüleit megölte, az ő nyomába is ered. Az ő céljuk Atlantisz elpusztítása, hogy nyoma se legyen azután, ha megtalálják – ami első olvasatra értelmetlen, és dühítő, természetesen végig ők a rossz fiúk. Amikor azonban kiderül, hogy a leggazdagabb pasi, a támogató pusztán azért akarja Atlantiszt és utódait felkutatni, hogy az utolsó múmiából DNS mintát vegyen, majd ennek segítségével előállítson egy olyan vegyszert, hogy akinek a génjében nem található atlantiszi kód, lenyomat, az meghaljon tőle, akkor fordul a kocka, és a rosszfiúkról kiderül, hogy ők a jófiúk, akik ezt akarják megakadályozni. Sok csihi-puhi és hajsza mellett is izgalmas olvasmány volt.

Címkefelhő