amit megkötsz az égben, azt megkötöd a földön is – másképpen: amint fent, úgy lent

Archive for the ‘gyógyítás’ Category

Hírek – rólam – és rajzgyakorlat

A nagy hír az, hogy nincs hír…

A héten már mentem dolgozni, de jól még nem vagyok. Nem csak a derekammal és a lábammal van baj, hanem a lelkivilágommal is. Értem én, hogy az orvosok szerint ezzel – mármint a dupla gerincferdülésemmel – kell együtt élnem, de valahogy nem sikerül elfogadni, hogy ez fájdalommal is jár, hogy rendszeresen lezsibbad a lábam, és hogy ezen nem lehet már segíteni. Kaptam a barátnőmtől tisztességes masszázst, néhány tornagyakorlatot, de ami évekkel ezelőtt elindult, hogy nem szeretek tükörbe nézni, az most is fennáll. A reumatológus írt ki derékszorítót, és azt mondta, ezt már mindig hordani kellene. Teljesen vicces, mert már egy hét után kiment a formájából, hisz az úszógumijaimon visszapöndörödik, és semmit sem tart a gerincemen. Ezt ruhán felül hordani képtelenség. Alatta még inkább. Teljesen torznak érzem magam.

Itthon voltam majd’ két hónapig, és nem volt lelkierőm rajzolni, vagy bármi más kreatív dologgal foglalkozni. Tegnap és ma viszont már muszáj volt színeket látni, és rajzolgattam, próbálgattam a pasztellkrétámat, kevés sikerrel. Nézegetem a blogokat, találtam egyet, amit egy 60-70 év körüli hölgy vezet, három-négy éve kezdett el rajzolgatni, – szintén pasztellel – és csak ámulok, hogy mit tudott már az első lépéseknél. Jó lenne, ha ismernék valakit a közelemben, aki szintén rajzolgat, és együtt próbálgatnánk apró fogásokat, valakit, akit meg lehetne kérdezni: te hogy csinálod? Ezt hogy kell? Na, ilyen embert nem ismerek…

Eszembe jutott, hogy két pasztell készletem van, egyik lágy, a másik kemény kréta. A keményet nem használtam eddig, mert nem lehet olyan jól keverni a keménysége miatt a színeket, de rajzolni sem nagyon, mert szögletes rúd, aminek nincs hegye, hogy időnként vékony vonalat lehetne húzni vele. Olyan, mint az iskolai táblakréta. (A lágy is ilyen, csak nem szögletes.) Eddig sajnáltam eltörni őket, mert mi lesz, ha úgy sem tudom használni, és csak tönkreteszem. A lágy krétát meg sajnáltam is volna, mindig ott a félelem bennem: nem lehet csak úgy próbálgatni, mert gyorsan elfogy, és nem lesz pénzem másikra.
Mivel a keményebbet úgysem használtam, a napokban vettem a bátorságot, és törtem le belőlük egy kis darabot, amit el lehet fektetni a lapon, és úgy dolgozni vele. Egy kicsit próbálgattam, hogy mit tud,- illetve mit tudok én – végül papírra vetettem egy virágcsokrot.

A próbák: színek és vonalak:

A lágy krétával ezt rajzoltam:

 

A kemény krétával pedig a próba után ezt:

 

A képen a színek nem jók, mert tisztességes fényképezőgépem sincs, a sárga túl sárga a képen, ennyit nem is vittem fel a papírra, a vörös viszont ilyen vörös. Nagy buli volt a krétadarabot a saját tengelye körül megforgatni, és lám, szírmok és virágok lettek belőle:)

Ahogy most elnézem a színpróbát, pont úgy néz ki, mint a gerincem… elcsúszott csigolyák közé préselt fájdalom, ami kitörni szeretne:( 

Reklámok

“Lebénultam”

Hetek óta fáj a derekam. (Pontosítok, évek óta fáj a derekam, már az a furcsa, ha nem, de most “rázendített” még jobban, az egésznapos talponlét lehet az oka). 

HOlnap nem megyek dolgozni.  

Nem azért, mert nem akarok, hanem azért, mert nem tudok. “Beállt” a derekam. Erősen kétlem, hogy bejutnék:) 

Majd gyógyítgatom magam itthon, és valamelyik lányt felkérem egy kis masszírozásra:)

CSön-csön gyűrű…

Biztos emlékeztek még a gyerekkori játékra:

Egy hunyót választanak a gyerekek, aki kimegy. A többiek összeteszik a kezüket, egyikük a gyűrűt tartva körbemegy. Az utolsó sornál beleteszi a soron következő gyerek kezébe. A hunyó feladata megtalálni, hogy kinek a csukott kezében van a gyűrű.

Így vagyunk mi is most ismét egy hasmenéses, gyomorrontásos vírussal: Picur lassan kilábal belőle, Csurin tegnap jött ki, fiamon ma. Az én gyomrom csöndesen bugyborékol, de még nem csinál mást.

Vajon ki a következő? Ki adja tovább, kinek? Hol jár a gyűrű, vagyis a vírus?
Azt is kérdezhetném: komámasszony, hol az olló? 

Paradoxonok

1.

Súlyom átlépte azt a határt, ami még a normális közé sorolható, magyarul meghíztam egy kissé, és a túlsúlyos kategóriába sorolhatom magam.
Ha tükör elé kerülök, mindig megdöbbenek, mert ellentétben a többi nővel, én nem érzem magam kövérnek, és a belső képem szerint nem is így nézek ki, ahogy, ott még a normál súlyú önmagam látom.
Próbáltam magamra hatni pozitív állításokkal a súlyom érdekében, de nem működött. Ma rájöttem, hogy miért nem működik. Ha egyszer a belső képem szerint normál súlyú vagyok, hogy a fenébe győzzem meg magam arról, hogy normál testsúllyal rendelkezem? Épp csak vissza nem dumálok magamnak, hogy mit akarsz, hisz az vagyok, hát nem látod?

2.

 Egy vagy két évvel ezelőtt vettem festéket magamnak, hogy tanuljak festeni.
Utána nem nyúltam hozzá, csak nézegettem, mert nem tudok festeni.
Gyakorolni kell, igen, de drága a festék, nem pazarolhatom el holmi maszatolásra.
Majd, ha megtanultam festeni, akkor használni fogom a festéket.  

De ha nem használom, hogyan tanulok meg festeni?


Tudatkontroll

Hm… a Louis L. Hay “Éld az életed” könyvhöz/filmhez kapcsolódik egy gyakorlati útmutató is.

Zseniális.

Azt hiszem, pont ezt kaptam házi feladatnak, mint tudatkontroll.

Felismerések

Bevallom őszintén, amikor kikevertem magamnak a Bach cseppeket, egyáltalán nem hittem abban, hogy használni is fog. Mindenkinek, de nekem biztos, hogy nem:)

Még alig egy hete szedtem, amikor azt vettem észre, hogy fáradt vagyok. Óriási felfedezés volt maga az érzés: jé, hát ilyen a fáradtság? Rájöttem, hogy én évek óta nem fáradt, hanem végtelenül kimerült vagyok, annyira, hogy már túllépni sem tudtam rajta, és egy-két hetes szabadságokkal ezt nem is lehet feloldani. A fáradtságot igen, a szabadság alatt feltöltődhet az ember, főleg, ha valami olyannal foglalja le magát, amivel szeret foglalkozni. A kimerültséghez ez az idő kevés. Ha a kimerültség mögött van egy „nem engedhetem meg magamnak, hogy fáradt legyek, beteg legyek, a feladatomat,a dolgomat el kell, hogy végezzem” program – ez nem is program, ez tény – akkor egy szabadság alatt ezen nem lehet túllépni.
Évek óta tart a küzdelem: talpon maradni, nem lehetek beteg, nem mehetek betegállományba, mert akkor kevesebb lesz a pénzem, egyébként is szükség van a munkámra a munkahelyen, túl kevesen vagyunk. Itthon nem pihenhetek, mert a második műszakot el kell végezni, ha emberi körülményeket szeretnék magam körül látni, és aztán még jön a harmadik műszak: üzenetek írása, távoktatás levelezésének megválaszolása, stb. Egy idő után néha már olyan kimerült voltam, hogy arra nem volt erőm, hogy lefeküdjek. És ezt lehet még mindig jelen időben is mondani, azzal a különbséggel, hogy most érzem a fáradtságot, álmosságot, és egész jókat alszom. Egyik felét értékelem, csak éppen nem tudom, hogy mit kezdjek vele. Hiszen ettől még nem lett több időm a pihenésre, és változatlanul nincs időm olyan szöszmötölésre, ami kikapcsol, feltölt.

A napokban szabályos dührohamaim voltak, ami kifelé nem is látszott. Nap mint nap „megjelentem” Justiciánál, és csapkodtam az asztalt, hogy elég volt, nem tűröm tovább, élhető életet követelek, mert ez nem az, és nem igazság, hogy ennyit nem kaphatok meg. Kiordítottam magam, és még csak választ sem vártam, hanem elrohantam. Egy kétségbeesett nap elküldtem az éves kivetésem a tanártársamnak, aki visszaírta, hogy minden a legnagyobb rendben, remekül reagál az egóm. Ó jee! Éljen!
És tessék, mondani, én most már így maradok?

Nem tudom, hogy mennyi idő kellene ahhoz, hogy átlépjek a „küzdeni kell a talpon maradásért” programon, de azt hiszem, hogy nagyon sok. Hetek telnének el azzal, hogy először lemerülnék, mint egy akkumulátor, ez idő alatt valószínűleg csak kóvályognék a lakásban, hogy „meg kellene pucolni az ablakot, ki kéne takarítani a szekrényt, de ha már nem csinálok semmit, akkor legalább lenne bátorságom rajzolni, hímezni, olvasni, varrni, de nem fognék bele, mert ott a program, hogy meg kell pucolni az ablakot” Ez a 22-es csapdája.

Azzal, hogy mindez a felszínre került, még nem oldódott meg semmi. A kötelességek ott vannak, ott maradtak, a kikapcsolódásra pedig változatlanul nincs idő, hisz amit el kell végezni, azt el kell végezni.

Tanártársam szerint ebben az évben mindezt le fogom dobni, és végre azzal fogok foglalkozni, amire születtem. A rajz, hímzés, festés, varrás vágya nem más tudattalanban átöröklött generációs program. Ha megnézem a dédnagymamám régi fényképét, akkor talán lehet benne valami. Olyan családból származhatott, ahol ez alap volt a nők számára, a legtöbb ifjú hölgy tanulta ezeket. A két nagymamám már biztos, hogy nem ebbe a rétegbe tartozott, de a dédnagymamámról még feltételezem. Nagymamám sem tudott sokat róla, mert kb. 36 éves korában, tüdőrákban (ha jól emlékszem, de mindenképpen tüdőbetegségben) meghalt.

Ha ezek a kikapcsolódási vágyak nem mások, mint generációs programok, akkor mi az én igazi vágyam?

Társam szerint a lélekgyógyászattal kellene foglalkoznom, nem véletlen, hogy a Bach cseppek megérkeztek hozzám. Jó, de ez számomra megint csak feladatszagúnak tűnik, és nem valami olyannak, ami feltölt, kikapcsol, stb. Elméletileg várhatom, hogy a két „főanyu” (Főpapnő és Lilith) mentális technikát akar nekem átadni.

Oké, itt vagyok, de kössék fel a gatyájukat, ha velem akarnak együtt dolgozni, ahogy felkötöm én is. (Had pihenjek már előtte egy kicsit!)

Ismét kincs – Bach virágterápia

Képet csak azért nem teszek most fel, mert nincs nálam a fényképezőgép, éppen parlamenti felújítást fényképez:)

A kincs pedig nem más, mint Bach virág esszenciák, egy teljes, originált készlet! Az értéke 36.000.-Ft, rákerestem a neten, – így fotót is találtam róla:) És még könyvet is kaptam hozzá. Ismerősöm úgy hívott fel, hogy kérem-e, vagy kidobja a „kukába” – ezt a kincset, ami neki természetesen már nem kincs, ha meg tud tőle válni. (Cserébe elemeztem neki, és tanítom)

Ámuljatok, és bámuljatok, én is azt teszem:)))

Azonnal teszteltem is a kivetésemet, és az esszenciákat. Igaz, még nem készítettem el a keveréket, de el fogom készíteni, és úgy szedem be, mint a kisangyal.

Az éves Tarot kivetésem alapján néztem meg, hogy melyik Bach virágra van szükségem ebben az évben, mert a Szellemi Piramis Tarot ezt is meg tudja mutatni.

A megdöbbenésem határtalan volt.

Hét fő kategóriába vannak osztva a cseppek, aszerint, hogy mikor, mire használhatók, stb.

Ez a hét fő kategória: félelem, bizonytalanság, a jelen történései iránti érdektelenség, magányosság, külső hatások iránti túlérzékenység, kétségbeesés, és mások boldogulása miatti túlzott aggódás. A javasolt virágokkal szinte mindegyik csoportot megcéloztam, kivéve a magányosság csoportot. Azt hiszem, a szavak magukért beszélnek.

A javasolt keverék:

Vadalma – kétségbeesés
Magyal – külső hatások iránti túlérzékenység
Gyertyán – bizonytalanság
Vörösvirágú vadgesztenye – félelem
Olajfa – történések iránti érzéketlenség

Ezt a keveréket szinte mindenkinek lehetne talán javasolni a mai világban.

Időnként kellett keresgélnem a leírás soraiban, és magamban, hogy hol van az az energia, amiért szükségem van rá.

Röviden, hogy melyik mi célt is szolgál:

Vadalma:
A megtisztulás virága.

Ha az ember képtelen megfelelni a környezet elvárásainak, – tökéletességre való törekvés – akkor bűnösnek, piszkosnak, rendetlennek, esetleg tökéletlennek érzi magát. Megpróbál megfelelni, mindent elkövet, amit csak tud, de érzi, hogy legbelül nincs rendben valami, és a belső káoszt, a meg nem felelést rendrakással helyreállítani. Akkor érzi jól magát, ha rend van. Elveszti a fontos dolgok felismerésének képességét, elveszik a részletekben. Ez gyökerezhet a problémák felett érzett tehetetlenségben, vagy az elhagyatottság érzetében.

Ezt máris kipipálhatjuk, van benne valami. Ha nem is akarok megfelelni, de minden felém irányuló túlzott – vagy mennyiségben, vagy minőségben – elvárás blokkolhat.

Magyal:
A szívet megnyitó virág.

Azoknak, akiken időnként eluralkodik a féltékenység, irigység, bosszúvágy, vagy a gyanakvás. Belül sokat szenvedhetnek, pedig gyakran nincs is valódi okuk a boldogtalanságra. A sok csalódás miatt elhatárolódik, elszigeteltnek érzi magát, jellemében túlzott reakciók, düh, káröröm, irigység jelenik meg. Úgy érezheti, mások veszélyeztetik boldogságát, és csak így védheti meg magát. Említi a féltékenységet, bosszúvágyat, szeretetlenség érzetét, de ezeket eddig nem találtam nagyon jellemzőnek, még akkor sem, ha elismerem, hogy bosszúvágy bizony tud lenni bennem, és indulat.

Ez viszont már elfogadható: az ilyen állapotban levő belső frusztráltságának enyhítésére gyakran csendes pihenésre, békés környezetbe vágyik. Ha mindezek elérhetetlennek tűnnek, hajlamos a zavar okát a külvilágban keresni, annak ellenére, hogy a reakciók egyensúlyban tartása nagymértékben tőle függ.

Csak fél pipát kap egyelőre, még nem találtam meg a helyét.

Gyertyán:
A tetterő virága.
Azoknak, akik úgy érzik, hogy nincs elegendő fizikai vagy szellemi erejük és kitartásuk ahhoz, hogy tovább cipeljék a vállukra nehezedő terhet. A mindennapi élet gondjai túlzottnak, megoldhatatlannak tűnnek számukra, jóllehet, feladataikat általában sikerrel teljesítik.
Annak ajánlott, aki elfáradt a hétköznapoktól, ernyedt és kimerült. Életéből eltűnik a változatosság, belefárad a mindennapok egyhangúságába, a fárasztó mindennapi teendők elől betegségbe menekül. Általában nehezen kel fel, a munkába menést, és mosogatást is nagy feladatnak érzi. Az embernek kétségei támadnak afelől, hogy van-e elég ereje és képessége az élet és munkája folytatásához.

Hú, ez nagyon talált, legszívesebben kimásoltam volna az egész könyvet, nem csak néhány gondolatot.

Vörösvirágú vadgesztenye.
Az önállósodás virága.
Azok számára, akik rettenetesen féltenek másokat, szeretteik miatt sokat szenvednek, gyakran attól tartanak, hogy valamilyen szerencsétlenség történhet velük. A mások boldogulása iráni túlzott aggódás ellenszere. Másik jellemzője, amikor valaki egy bizonyos személytől nem tud igazán elszakadni, érzelmi szimbiózisban él vele, fél leválni róla, fél az önállósodás útjára lépni, és félti a másikat az önállósodástól. Nem képes elengedni a másikat. Helyzetét gyakran megnehezíti a gondviselésbe vetett hit hiánya. Majdnem jobban szenved a mások problémái miatt. Gyakran szülő-gyerek kapcsolatban alakul ki, saját maga élete helyett a másikét kezdi élni.

Ez nagyon durva volt! Hatalmas felismerés, hogy bizony, bármilyen keménynek is mutatom magam, akár látványosan tördelhetném is a kezem, és bizony léteznek azok a bizonyos rémképek is, a „jaj mi lesz vele”. Ha belegondolok, hogy hányszor kértem már ki magamnak azt, hogy én nem vagyok olyan aggódós fajta… Nem hát, mert elnyomtam, és magamnak sem mutattam.

Olajfa
A megújhodás virága
Azoknak, akik testileg, lelkileg sokat szenvedtek, s annyira kimerültek, hogy úgy érzik, nincs energiájuk további erőfeszítésekre. A kimerültség ellenszere. Ha az ember sokat és keményen dolgozik, miközben csak kis időt fordít pihenésre, akkor előbb vagy utóbb energiahiányos állapotba kerül. Nehezen birkózik meg a mindennapokkal, érdektelenné válik, és semmi másra nem vágyik, csak pihenésre. Az erőtartalékok kimerülése miatt az illető visszahúzódik, hogy maradék energiáit védje, ami elengedhetetlen az „élet átvészeléséhez”. Képtelen új dolgokba fogni, a kisebb tennivalóit sem képes elvégezni. Az olajfa esszenciája azáltal, hogy segíti a mély és pihentető alvást, képes a fáradt testet és lelket egyaránt új erővel feltölteni.

Hát, mit mondjak, leesett az állam. Attól is, amit a Tarot tud, és attól is, amit a Bach cseppek tudnak, mutatnak. Úgy foglalhatnám össze, hogy vagyok egyszer én, aki olyan érzékeny a környezeti energiákra, emberek kisugárzására, hogy képes mindent nem csak megérezni, hanem átvenni is, erre utal a napjegyem és az ascendensem is. Annyira benne él mások energiáiban, hogy szinte a magáénak érzi. Vagyis képes minden negatív energiát magára venni, vinni, cipelni, míg össze nem roskad alatta. Nem véletlen használják az ilyen embereket lelki szemetesládának. Az egyik kiönti a szívét, és megkönnyebbül, a másik tudattalanul magára veszi, és cipeli, megoldást keresve a másik számára. Ebben az egészben benne van a mások iránti túlérzékenység, az aggódás, féltés, mit féltés! Rettegés, hogy mi lesz a másikkal, mi lesz a gyerekkel, mi lesz a… Így aztán persze, hogy a sok felvállalt feladattal együtt túlterhelt lesz, kimerült, és ennek következő lépése aztán az önvédelem, a szervezet, a lélek önvédelme, a látszólagos érzéketlenség.

Muszáj lezárni, bezárni, kemény falat húzni, hogy ne sérülhessen az ember. És erre szoktam én azt mondani, hogy olyan érzéketlen vagyok, mint egy fatuskó. Az életben maradáshoz szükséges fal, ahelyett, hogy azt tanulnám meg, hogyan ne vegyem magamra mások terhét, legyen az akár a gyerekem, akár a kolléganőm, akár az ügyfelem.

 

Sürgősen el fogom készíteni a virágkeveréket, csak azt az irigységeset hagyom talán ki, az nem olyan nagy telitalálat, nem nagyon érzem – most még – a magaménak.

Címkefelhő